Shadow warrior

Szépen lassan újra szippant be a jóga.

Ma már nem úgy, mint 16 éves koromban, nem a meditáció és a jógához kapcsolódó filozófia érdekel, sokkal inkább a testemre és lelkemre gyakorolt hatása, kicsit másképp.

A pranayama, a karma, a csakra, a véda, most már mind távoliak nekem. Valamilyen szinten persze valaha valamikor nagyon megérintettek, sőt, egy csomó mindenben hiszek, de most arról szeretnék írni, mi történik a gondolataimmal, amikor jógázom. 

Szeretem figyelni a testem. Koncentrálok a gyakorlatokra, szeretem a szép mozdulatokat, szeretem elhinni, hogy jól csinálom, és kijavítani, ha nem csinálom jól.

Amikor jóga közben magyarázok, az nekem is visszacsatolás, összerakom a szétesett testem egy remek kis rendszerré. 

Mikor próbáltam a body artot, az volt a legnagyobb problémám, hogy a gyakorlatokban nem lehet elmélyedni, mert minden olyan gyorsan történik. Persze attól még vágyom a dinamizmusra, a mozgásokra, ezért pont megfelelő számomra az a tempó és felépítés, amit a Dinamikus jógával ki tudok alakítani.

Vannak nehezebb ászanák, amiket megfelelő időben és edzettséggel lehet szépen kivitelezni. Az egyik ilyen póz a harcos 3, ami nem tűnik egy nehéz ászanának, pláne, hogy ez még csak a belépő szint, de nekem mégis a kedvencem maradt. Soha nem fogok tökéletes skorpiót vagy íjállást csinálni, egyszerűen nem vagyok rá alkalmas, a gerincem miatt még az eke is nehézséget okoz, de ezekre nem is vágyom. A jóga egyik lényege pontosan az, hogy megtanuld a határaidat, azok feszegetését és azok elfogadását is. Abban légy boldog, amit képes vagy megtenni.

Nekem a harcos megy. Azért a kedvencem, mert harcos vagyok. Küzdő és győztes.

Minden izmom megfeszül, minden erőmmel arra koncentrálok, hogy áttörjem az előttem álló akadályokat. Nem úgy, mint a faltörő kos, hanem úgy, mint a harcos, aki felkészül, elindul a csatába, küzd, győz és meghajolva tiszteleg az ellensége előtt. 

Mivel ez egy egylábas póz, nagyon fontos az egyensúly, meg kell tartani magam, meg kell találnom a helyes arányokat, tudnom kell, honnan indultam, és hová akarok eljutni.

Így született meg a tetoválás is. A csuklómra, hogy mindig lássam és mindig erőt adjon.

Mikor jógázom és harcos vagyok, csodálatos vagyok. Elhiszem, hogy az vagyok :)

Porckorongsérv testközelből

Anyámat 25 éves korában műtötték porckorongsérvvel, alig 8 hónapos voltam. Mikor gyerekkoromban ezt elmesélte, azt gondoltam, hogy ehhez ő már elég öreg volt akkor, biztosan ez egy "normális" dolog, hogy ilyenkor már műtögetik az embert. Megtudtam azt is hamar, hogy ez nem annyira normális, sőt, ő a gerince miatt lett leszázalékolva, Bechterew-kórja van. Ez nőknél elég ritka, és férfiágon öröklődik jellemzően (kivéve, anyám, ugye).

Én nagyon hajlékony gyerek voltam, de valahogy mindig bennem volt, nehogy anyu sorsára jussak. Amíg nem volt gyerekem, azért nem vettem olyan komolyan a dolgot, sőt, mivel elég erősnek éreztem magam, folyton cipelgettem a porontyokat, elől, hátul, volt olyan is, hogy elől is meg hátul is volt gyerek, persze mindezt megfelelő izomzat és tartás nélkül tettem.

Nőttek a gyerekek, nekem meg fájt a derekam, nagyjából 6-7 évvel ezelőtt egy évzárót kellett kihagynom amiatt, hogy öltözködés közben "úgy maradtam" derékszögben. Utána nem sokkal elmentem az ortopédiára, ahol megállapították, hogy van egy S a gerincemben, erre is ferdül meg arra is. A csípőm is fájt, a térdem is fájt, mindenhol fájt. Összeraktam magamban, hogy kihordtam három gyereket egy eleve fokozott lordózissal (fokozott ágyéki görbület - tudjátok, mint a plázaderék, pucsítós...csak én nem direkt csináltam, hanem így állt), és ez a bal oldalon a csípőmre ültetve a gyerek, jobb kezemmel főzök - dolog se tett neki valami jót.

Mikor rádöbbentem, hogy ebből bajok lehetnek, elkezdtem komolyan foglalkozni a gerinctréninggel. Először jártam, aztán megtanultam, évek óta már tanítom is. Úgy éreztem, hogy mindent megtettem, hogy jó legyen neki, tréningezem, izmokat építek és okosítok köré, a törzsem többi izmát is edzem a különböző sportokkal, amiket gyakorolok.

És akkor erre fel egy hete megint "úgy maradtam", ezúttal a fürdőszobában, zuhanyzás közben. 

Pár nappal azelőtt gyógytornásznál voltam, aki egy csomó mindent mondott, többek között, hogy az egyik lábam hosszabb, mint a másik, és ebből fakad minden lumbális panaszom. Meg vagyok borulva statikailag. Meghúzgált, megtekert, megmasszírozott, belémkönyökölt, betépelt, és utamra engedett: Azt mondta, mindent csináljak úgy, ahogy eddig, hétfőn pedig menjek vissza, a maradék letapadást kimasszírozza belőlem, és ad gyógytornát is . 

Két nap múlva este futottam 6 km-t, aztán volt egy dinamikus jógám, akkor már éreztem, hogy valami nem százas, úgyhogy nem toltam meg nagyon, csak úgy vigyázva, inkább sokat magyaráztam, hogy mit csináljanak a vendégek.

Másnap reggel nagyban zuhanyozok, emelem, a lábam, hogy megmosom, hát úgy maradtam. Folyt rám a víz, én meg csak nyögtem, és mozdulni se tudtam. 10 percbe telt, mire eljutottam egy ágyig. Ott feküdtem a gyerek ágyában reggel 6-kor (aki nem tudom mért nem ott aludt egyébként) vizesen, meztelenül... Felhívtam sorban a családtagokat telefonon (mert teló volt nálam, naná), hogy jöjjenek, és takarjanak be... jöttek, adtak csillapítót, betakartak, megmasszírozták, a férjem hozott kávét (ő hozta az ágyba a kávét... már ezért megérte :))), két óra múlva már fel tudtam ülni, újabb két óra múlva így néztem ki, mint a képen. Pár napba beletelt, mire elhagytam először az egyik mankót, majd a másikat.

Hétfőn visszamentem a gyógytornászhoz, akinek elmondtam, hogy jártam. Sokat nem dolgozott rajtam, viszont kaptam egy másik gyakorlatsort, amit napi háromszor csinálok és már egész jól kezdek helyrejönni.

Viszont hétfő este sikerült eljutnom egy MR vizsgálatra, és amit ott láttam, attól a szavam is elakadt.

A képen egy csinos kis nagy kiboltosodás látható, ez már egy sérv, frankón.

A leletem szerint van némi esély csigolyacsúszásra is, (spondylolisthesis), viszont ami jó hír, hogy viszonylag középen maradt.

Ami még jobb hír, hogy jó eséllyel visszatornázható a helyére, és bízom benne, hogy nem kell műteni.

Az eset tanulságai:

- Örülök, hogy köré tudtam építeni ezt a sok okos izmot, amik miatt a gyógyulásom hamarabb fog bekövetkezni, mintha nulláról kéne mindent felépíteni. Nagyon fontos, hogy mire a gyerekeink megszületnek, már bivaly izmaink legyenek, hiszen először a pocakban, később az ölünkben, hátunkon, nagyon sokat kell őket cipelni. És egyre nehezebbek lesznek!  -->; TORNÁZZATOK!

- Ha komolyabban vettem volna a gyerekek előtt, terhesség alatt és a gyerekszülés után a törzsizmok és a core-izmok fejlesztését (azt se tudtam, mi az), akkor ez az egész valószínűleg be sem következik.  --->t; TORNÁZZATOK!

- Azzal, hogy elkezdtem a gerinctréninget, a folyamatot késleltettem, és lehet, hogy ennek köszönhetem, hogy most nem egy kiszakadt sérvem van, hanem "csak" egy kiboltosodott... ---> TORNÁZZATOK!

Amit én tenni szeretnék, az az akut fájdalmak elmúlása után a gyógytorna folytatása és a sokkal megfontoltabb sportolás. Az úszást tudom folytatni, bringázni csak könyöklővel szabad, egyenes háttal, úgyhogy pucsítani fogok az utakon :)

A futást egyelőre sajnos hanyagolnom kell, de milyen jó, hogy ott van nekem a nordic walking, az a sport, amivel ki tudom váltani a futóedzéseket, ugyanolyan intenzitású edzést tudok tartani, csak gerinckímélő módon.

Éljetek, sportoljatok!

Téli Mátra - Tömeg, sár, izomláz

Azt hiszem, először fordult elő velem, hogy egy túrára nem túrázó, hanem terepfutó szemmel nézek. Így történt, hogy sokkal több dolog zavart, mint bármikor. Nem volt ez tudatos, egyszerűen elszoktam a túrázástól.

Fél 10 körül érkeztünk Mátrafüredre a fiammal (12), a lányok itthon maradtak, mindkettőnek volt valami egyéb dolga, és őszintén szólva nem volt kedvem azon rugózni, hogy ők hazavágynak meg csak miattam jöttek, és különben is fáj a hasuk, sok a lecke vagy mittudomén. Azt akartam, hogy ha jönnek, akkor örömmel jöjjenek. Ehhez képest örömmel itthon maradtak, még rendet is csináltak meg ebédet is, egyszerűen tudomásul kell vennem, hogy nagyok és életük van. 

A férjem elutazott vadhajtásra, ritkán adódik ilyen alkalom, úgyhogy azt választotta.

Bátor szívesen jött velem, szereti a terepet, és szerette, hogy felajánlottam neki a hokámat (terepfutócipő), igaz, hogy még csak most vettem, van benne kb. 25 km összesen, de pont belenőtt, elég boldog volt, hogy nem kell a saját futócipőjében csúszkálni, cserébe egy nagyon menő cipőben csúszkálhat.

Egy jó kilométert gyalogoltunk a rajt helyszínéig a kocsitól, hiába 4000 ember sok helyet foglal. Elképesztő tömeg volt, már ettől kicsit frászt kaptam, de gondoltam, majd az erdőben jobb lesz a helyzet, eloszlik a társaság. Nem oszlott.

Folyamatos indítás, sorban állás a rajtnál, sorban állás a vécében, az ösvényen, az ellenőrzőpontban, a hídon, a célban, a mindenhol.

A 19 km-es távra neveztünk, ez volt a legrövidebb, gondoltam, ha Bátor le akarja futni (márpedig nem sétálgat mellettem), akkor ez elég lesz neki, hegymenetben úgyis gyalogol.

Az első km-eken együtt haladtunk, kocogtunk, egyensúlyoztunk, aztán én mondtam, hogy kicsit gyalogolok, úgyhogy elhúzott, legközelebb 3 óra múlva találkoztunk a célban, ahol már várt.

Jól megfigyeltem az embereket, volt kit.

A hátizsákok mérete igen változatos volt, nyilván a tartalma is. Ami kilátszott, arról tudtam leszűrni dolgokat, volt pléh bögre, gumicsizma, nagykabát (ezt már az elején levehette, és cipelte magával végig).

Ami még feltűnt, a térdig érő lábszárvédő, nekem az most már furcsa, bár simán el tudom képzelni, hogy van értelme. Térdig érő lábszárvédőt eddig kizárólag nagy hóban hordtam. A kamásli, a kicsi, annak mindenképp látom értelmét, hogy felülről ne hulljon sár a cipőbe, feltéve, hogy nem leszünk seggig vizesek meg sárosak.

Ilyenekről beszélgettem magamban, jó sok időm volt végiggondolni dolgokat, például a gyerekek sportelőmenetelét, tanulmányi eredményeit, a saját sportelőmenetelemet és egyéb eredményeimet.

Lajosháza volt az első csekkpont, tömeg, tömeg, hó, jég, ettem egy szendvicset és mentem tovább. Féltáv környékén a patakon átkelőnél olyan sor képződött, hogy nem bírtam tovább a várakozást, fogtam magam, átkeltem máshol, persze nem volt elég kiálló kő az átjutáshoz, úgyhogy féllábszárig merültem a vízbe, na ezen a kamásli se segített volna. De megelőztem vagy 15 embert. Utána mintha újult erőre kaptam volna, mentem, mint a süket, előzködtem, dohogtam, hogy leszúrnak a botjukkal, úgy csináltam, érted, mint egy vén öregember, mikor rájöttem, akkor gyorsan lenyugtattam magam: "te is így kezdted, kirándulnak, nyugi van".

Nyugi volt.

Valahol a 13. km-nél becsatlakoztak a hosszabb távosok is, jöttek a terepfutók tömegével, a szűk ösvényen furakodtak, mentek előre, onnan már csak lejtmenet volt, mennem kellett velük, muszáj volt futnom, untam és fáradt voltam, akartam menni. 

Futottam én is, miután beértünk az aszfaltra, onnan végig a célig, önfeledten kocogtam, annyira tetszett, hogy futnak körülöttem, örültem nekik nagyon.

Mielőtt egyáltalán ismerkedni kezdtem a terepfutással, nagyon haragudtam, amikor túrára terepfutók jöttek, folyton csak előztek, árkon-bokron szökelltek, mit keresnek ezek itt, mikor ez nem futóverseny.

Ehhez képest most ugyanezt csináltam, és megértem a túrázókat is, hogy őket ez zavarja (mondjuk én tök rendes vagyok, nem tolakodok vagy ilyesmi :) ), bár mikor egy bottal hadonászva lépeget valaki, az pont annyira zavar, sőt, amikor majdnem a lábamba szúrja, mert épp lecsúszik a kőről, amibe belevágta, azért még morgok is.

A végén persze beértem, 3 óra 46 perc alatt, 610 méter szinttel, örültem, hogy teljesítettem.

Nagyon szomorú volt viszont, hogy egész úton egy pohár teát és egy horalkyt kaptunk frissítésnek, persze, 1000 ft-ért nem is vártam sokat, de mindenhol van legalább egy zsíros kenyér vagy egy hely, ahol rendes kaját lehet venni.

Ez egy téli verseny, nagyon kívántam volna a meleg levest vagy bármi meleg ételt. Sajnálom, hogy nem volt rá lehetőség.