Még tartozom az emberiségnek egy beszámolóval, de főleg magamnak, hogy évek múlva, amikor már rutinos és menő triatlonista leszek, jót röhöghessek 39 éves csitri önmagamon.
Akkor következzen:
That's one small step for a mankind, a giant leap for me.
Helyszín:
XXX. jubilieumi SporTolna Triatlon Fesztivál, Fadd-Dombori.
Elkezdték már pedzegetni októberben az egyesületben, hogy majd jön a faddi triatlon, amikor három napra mindenki levonul, és az egy hatalmas buli, majd milyen jó lesz. Akkor én egyből gondoltam, hogy nehogy már csak a gyerekek versenyezzenek, majd én is beállok egy anya-váltóba (egyéniről akkor szó sem volt), mert az Én-Te-Ő váltó a legklasszabb, és addigra majd már a többi anyák is felkészülnek, persze velem együtt.
A gyerekek rendesen járnak edzésre, nekik nem kérdés, az apák is edzenek, úgyhogy aki úszni tud, mind nevez egyéniben is, aki pedig nem tud jól úszni, a váltóban indul.
Eljött a tavasz, én pedig töretlenül edzettem, na jó, nem annyira, mint kellett volna, mert azért szörnyen lusta vagyok (ha nem lennék lusta, hihetetlenül gyors lennék!), leküzdöttem az összes bringás félelmemet, elkezdtem lejárni az uszodába is, hogy lássam, egyáltalán tudok-e még úszni.
Eddig úgy voltam az úszással, hogy az megy valahogy, hatéves koromban megtanultam úszni, s ennyi. Gyerekkoromban nagyon szerettem a vizet, de felnőttem, és hosszú hajam lett és az egész olyan bonyolulttá vált, és különben is, ide-oda úszni a hosszokat rettenetesen unalmas dolog. Aztán most nyár elején lementem az uszodába, és kaptam néhány instrukciót, megnéztem néhány videót és elvárt időeredményt, és nagyon hamar rájöttem, hogy sehol nem vagyok. De annyira, mint Oscar a Cápamese c. filmben, Sykes, a főnöke szépen levezette:
Sykes: A tápláléklánc. Látod? A csúcson Don Lino, aztán én, majd a rendes halak.
Oscar: Vagyis én.
Sykes: Nem. Planktonok, egysejtű amőbák.
Oscar: Ééés aztán jövök én?!
Sykes: Közeledünk, türelem. Korallok, kövek, bálnaürülék és itt vagy te.
Elkezdtem egy kicsit ráfeküdni a dologra, ki is derült, hogy ez nem unalmas cseppet sem, ha az ember a mozdulataira figyel. Úgy gyakoroltam szárazföldön, hogy itthon elővettem a karmozgást, amit az edző mutatott, csak úgy a konyhában nekiálltam gyakorolni. Állati nehéz a gyorsúszás koreográfiája. A legjobb az volt, hogy a medencében visszajöttek a mozdulatok, és szép lassan (szinte) automatikus lett a has alatt levitt tenyér, a fül mellett fel felhúzott kéz vállérintéssel, már csak a levegővételt és a krallt kellett összehangolni vele és kész is. Persze, nem megy _annyira_ jól, mint szeretném, de haladok, jövő nyárra mindenképp tervben van, hogy bő öt perccel hamarabb végezzek a 750 m úszással :)
A futás továbbra is gyenge pontom, futottam már 5:23 m/km-t, persze, kemény másfél km-t bírtam (a Coca-Cola Női Futógálán, ahol a gyerekeimmel indultam hármas váltóban, nem akartam égetni magam, hogy milyen csiga vagyok, még így is lemaradtam mögöttük fél perccel :)
Egyszerűen nem tudok gyorsulni, persze, tudom az okait, a túlsúly, a lustaság, a rossz edzésterv, ez mind benne van, a legidegesítőbb, hogy TUDOM, mit kéne csinálni ahhoz, hogy felgyorsuljak, de valahogy képtelen vagyok normális edzéseket tartani magamnak.
Mostanra azért elértem már, hogy a 6:30 ezreseket viszonylag biztonsággal tudom tartani, (persze a múltkori félmaraton sokkal lassabban ment, de nem abban a távban gondolkodom egyelőre, a 70.3 majd pár év múlva esedékes :)), szeretném hinni, hogy 10 km-en is tudom ezt tartani, na jó, igazából 6:00 alatt kezdeném érezni először, hogy nem csoszogok, hanem futok. Elméletben kurvajól megy ám. Minden :)
Kerékpár: a gyerek egyesületi bringáján egyszer ültem a verseny előtt, és megállapítottam, hogy az országúti bicaj istencsászárság, és majd ha tudom tartani a 25 km/h tempót, akkor az elég jó lesz és két órán belül be is fejezem a sprinttávot.
NA ehhez képest:
Szombat délelőtt leversenyeztek a gyerekek, 5-15 évesek, egy csomót bőgtem meg szurkoltam, elcsukló hangon próbáltam ordítani, hogy HAJRÁÁÁ ... na az vicces, mikor az ember bőgve próbál üvölteni. Próbáltátok már? Nem lehet.
Ebéd utánra már volt egy kis cidri a lábamban, a női felnőtt mezőny 15:15-kor rajtolt a holtág közepéből, úgyhogy kb. 6-8 percet lebegni kellett a vízben, mire elindulhattunk.
Rengetegen indultak a felnőttek között, a 16 évesek is már ezt a távot futják, 0,75-20-5 km.
Velük nyilván nem állok le izmozni, maradnak a negyvenesek, akikből szintén rengeteg volt, természetes, ilyenkor indulnak be az önmegvalósító hormonok, a kapuzárási pánik (a férfi negyvenesek még annál is sokkal többen voltak :)), klimax, kit mi hajt. Nekem még ott van a gyerekeim előtti példa, igen, tudom, hogy ez olyan izé dolog, de meggyőződésem, hogy tévé előtt sörözve hiába ugatok nekik az egészséges életmód és a sport fontosságáról. Meg hát lássák, hogy utolsónak lenni nemhogy nem ciki, de hatalmas élmény, hogy az ember önmagát legyőzve, átmászva a hatalmas sziklákon, megküzdve a sárkánnyal végül eléri a célt.
A verseny.
Az úszást majdnem 19 perc alatt sikerült elvégezni, ami nagyon rossz eredmény, és egyáltalán nem vagyok vele elégedett. Vigasztalt a tudat, hogy még mögöttem is jöttek be úszók :)
A depózást gyakorolni kell, jó sok időt szórakoztam a depóban, lábtörlés, zoknihúzás, egyszerűen nem tudok zokni nélkül futni ebben a cipőben, de az időeredményem annyira amatőr, hogy a zoknizás teljesen mindegy egyelőre.
A bringa, hát az egy álom volt. Bolyoztam. ÉN! Hogy az mekkora menőség! Életemben nem mentem bolyban. Mesélték már, hogy lehet pihenni, meg hogy szélárnyék meg sebesség, na de hogy ez a gyakorlatban tényleg ilyen jó, azt sose gondoltam volna. 30 km/h átlagot mentem, amit soha életemben nem hittem volna. Tökjó volt!
Meglett ennek a böjtje, mert nem tudtam, hogy a bringa végén fel kell pörgetni a lábat, hogy a futáshoz meglegyen a kellő pulzus és lendület, így alig vánszorogtam ki a depóból, annyira ki voltam készülve, úgy elfáradtam a kerékpártól. A fordítóig (ami két és fél km-re volt) alig vonszoltam magam, de tényleg, rettenetes, 7-es átlag köridőt mentem, amitől fel vagyok háborodva, és haragszom magamra még mindig. Na jó, most már egy kicsit megnyugodtam, és mantrázom, hogy innen szép nyerni, meg hogy legalább tudom, mik a gyengéim, és a tudás birtokában vagyok, ami a jobb eredményhez kell.
Egyre inkább úgy érzem, hogy divat ide vagy oda, ez az én sportom, változatos és érdekes, kidomboríthatjuk az erősségeinket, elfedhetjük a gyengeségeinket.
Nagyszerű dolog ez, folyt. köv.
