A minap a facebookra kiírtam, hogy önismereti csoportot szerveznék. Azért, mert kiborultam attól, hogy az ilyen csoportok egy részét olyanok vezetik, akiknek nem terápiára lenne szükségük, hanem két jó nagy pofonra. Ó igen, ezért most utálni fognak néhányan, előre elnézést kérek, semmi személyes, és mindenkit továbbra is ugyanúgy szeretek, ahogy van.Egy pár éve nagyon elfogadó vagyok, mindenki azt csinál, amit akar, de jesszusom, azért mindennek van határa! Na jó, őt is elfogadom, valahogy neki is fel kell dolgoznia, hogy nem tudja feldolgozni, de mért kell guruvá váltan észt osztani?
Annyi sorsot hallgatok meg személyesen, telefonban, olvasom, írok, kérdezek, felelek - mért csinálom? Nincs nekem elég bajom?
Vannak barátaim, akik nagyon szenvednek, de mégiscsak a küzdés látom rajtuk, látom, hogy a kevésből kihozzák a maximumot, szakadatlanul lelkesek és boldogságot keresők. Őket nagyon tisztelem. Optimisták, céltudatosak, törekvők.
A másik véglet, aki konkrétan várja a választ a kérdésére, de csak azért, hogy aztán ne is figyeljen oda, mert nem hallja a saját rinyálásától, amit mondok.
Most rinyálok én is egy kicsit, nem fog sűrűn előfordulni, de abban bízom, ha kiírom, jobb lesz.
A férjem egy okos, többnyire kedves (:-)), nagyon talpraesett pasi, mindent elér, mindent megcsinál, nem szorong, tud jól beszélni, tényleg.
Engem nem vettek fel egyetemre (pedig egyszer nagyon motivált voltam :-)), nem tanultam meg tanulni, sokáig nem olvastam, csak amit muszáj volt, tulajdonképpen egy közepes érettségin kívül semmit értem el. Szánalom.
Amikor hallgatom a rádiót, mindig szembesülök azzal, hogy a velem egyidős emberek már miniszterek (na ez nem nagy dicsőség), kutatók, tudósok, világhírű művészek, énekesek, táncosok, fordítók, bármik. Az ember 37 éves korában már valaki. Ugye.
Ehhez képest három gyereken kívül a világon semmit nem tudok felmutatni. Ez rémisztő.
Kb. egy éve rádöbbentem, hogy azért vannak erényeim, bármilyen hihetetlen volt számomra ezt felismerni.
A férjemet már sikerült őrületbe kergetnem a kisebbségi komplexusommal, iszonyú, mennyire nullának bírom érezni magam. Hát most mi az a három gyerek? Azt bárki megbírja.
Mikor végre kezdtem a ketrecből kiszabadulni, akkor döbbentem rá, hogy nem úgy van az!
Az én gyerekeim csodálatosak, részben azért, mert ott vagyok mellettük.
És ha béna lennék, nem akarnának folyton hozzánk vendégségbe jönni a barátok, ugye?
És ugye nem csak a főztöm kell? (hú, főzni is jól tudok, de az is annyira tanulható, most tényleg, mi benne a nagy szám?)
És simán összehoztam 30 embert a Világ Gyalogló Napra a faluból. ugye-ugye?
Csak jó leszek valamire.
Négy embernek nagyon kellek, és ez a legjobb érzés a világon.
