Én? Biciklire? Tudod, mikor....

Az egész úgy kezdődött, hogy nézegettem a futanet.hu-t, valamire nevezni kéne. Úgy szeretem ezeket az eseményeket, igen, még az idegesítő zenét is meg az idegesítő hangosbeszélő embert is...

Megláttam, hogy augusztus közepén Velencei-tavi túra triatlon lesz, ez szuper, csakhogy egyrészt nincs biciklim, másrészt nem szeretek biciklizni, mert halálfélelmem van rajta... legalábbis így volt ez, mikor utoljára, kb. 3-4 éve egyszer bringáztam a Naszályban. Akkor megfogadtam, hogy én mindenhová ezentúl kizárólag gyalog megyek, röhögjenek ki, bringázzon, aki mer.

rajtszámom

Erre itt ez a verseny, ami felizgatott, tennem kell valamit.

Fogtam magam, felültem a nagylányom kerékpárjára, és elindultam egy próbakörre. Konkrétan visítoztam a félelemtől az első kisebb lejtőnél, még szerencse, hogy mindezt a falu határában követtem el, most aztán sutyoroghatnának a buszmegállóban a hátam mögött, hogy itt van az a ribi, aki még biciklizni se tud, minek költözik az ilyen falura....

A második ilyen akció után kaptam egy levelet a szemben lakótól, hogy látja: már bringázok is, ő épp eladná a sajátját, terepen nem nyerő, de aszfalton száguld, mint a szél, olyan túrakerékpár, nézzem meg, és ha tetszik, már vihetem is. Elmentem, megnéztem és beleszerettem. Egy pillanat műve volt, masszív, szép, fehér, olyan pont nekem való, na majd valahol visszaspórolom az árát, kérem!

Elkezdtem a felkészülést, futás minden reggel, úszás, bringa. A harmadik bringánál már nem féltem, sőt, élveztem a száguldást, csak úgy repültem a bicikliúton Verőce felé, legalábbis úgy éreztem, amíg nem jött egy pár versenybringás, akiknek csak a sisakja villant a napfényben, suhantak el mellettem, úgy állva hagytak, hogy csak pislogtam (nem baj, nemfélek,nemfélek).

Eljött a nap, amikor elhalasztották a futamot, mert éppen szélviharral támadt a hidegfront, még van egy hetem.  Az a nap is eljött, és nagy izgalommal pakoltam a bringákat a kisbuszba.

A Velencei-tó kellemes volt (közben arra is rájöttem, hogy úszni is tökjó, ha az ember nem a medencében csinálja), meglepődtem, hogy a rövidtáv mennyire rövid, kicsit csalódott is voltam, hogy csak az 500 m-re neveztem, és mutatta a rendező, hogy azt a két bóját (ami állati közel volt) kell megkerülni és már kész is... nem baj, 12 perc volt mellben, még beszélgettem a rendezővel is a kódleolvasás után, meg tartogatom az erőmet, nem erőltetem a gyorsúszást, hisz fogalmam sincs, hogy a 14,5 km bringa, a 6,8 km túra (kocogva tervezve) és a 15,5 km megintbringa hogy fog esni, lehet, hogy ott halok meg, fogalmam sincs.

Nem haltam meg, sőt, az első bicajozást 36 perc alatt sikerült (volt benne autónál kulacsfelvétel és egy esés is), a túrát 1 óra 3 perc, amiben szintén volt némi szüttyögés (100 m szintemelkedés meg erdőbenpisilés :))), és a második bringa pedig 37 perc, még jobb átlaggal, mint az első, pedig komolyabb volt és úgy éreztem, hogy már nagyon-nagyon lassan megyek.

A tanulságok pedig a következők:

Pákozdi Ingókövek

Sisak + napszemüveg nagyon fontos.

A bringázástól nem fáj a feneked, ha már megszoktad

Nullakezezni nem mertem soha, és ez még most sem múlt el.

Az ember sokkal többet kibír, ha akar. 

Jövőre minden másképp lesz.

Izomláz NULLA!

Jééé, a Velencei-tó ilyen kicsi? :)

Szegény inger

Csunking expressz

Az egyszerűséget szeretem, de azért kellenek impulzusok, kisebb áramütések, hogy az élet érdekes legyen.

Itthon dolgozom, és ez magában hordozza az ingerszegény környezetet. A családomon kívül gyakorlatilag nem találkozom emberekkel napközben, néha persze összefutok a szomszéddal, a barátnőmmel, a barátnőm férjével, ha van valami elintéznivalónk (rotakapa kölcsönbe, gyerekek közös tábora stb.). Ez hol izgalmasabb, hol kevésbé izgalmas, a kölcsön szerszám például nem annyira nyerő téma, bár felvetette az egyik kedves szomszéd, hogy messze fussak a kombájnosoktól, mert lelőnek a rúdjukkal... na én már ezen is nagyon jókat kacarászok, annyira nem történik semmi. :-)

Ezt az életmódot már rég megelégeltem, igenis akarom érezni, hogy nő vagyok, a kombájnosok füttyentgetése nem sokat segít ezen, és az anyaszerep se erősíti, egyedül a férjem bókol, de azért valljuk be, 20 év után - hiába vagyok szerelmes belé - ez kicsit másképp csapódik le az emberben, mintha egy kívülálló mondaná. 

Á igen, a múltkor a benzinkutas, aki megdöbbent, mikor kiderült, hogy milyen vén vagyok, nagyon vicceseket mondott, mintha csak 20 lennék; jól szórakoztam rajta, de aki ismer, tudja, hogy folyton vigyorgok, és nem kényszerből, és csak azokra, akik szimpatikusak. Bár néha az ellenszenvesekre is, de ha látom, hogy nem hatja meg őket, akkor elbűvölően tapló tudok lenni. (mindenkitől elnézést utólag is).

Na, de hogy a lényegre térjek, voltunk 3 hétig Kínában, és mintha ott valami elkezdődött volna; mióta hazajöttünk, valahogy minden másképp van.

Az ízlelőbimbóim más ízeket éreznek, a pórusaim kitágultak, az agyam forog, a lábam fut, a súlyom csökken, a kezem jár, az önbizalmam dagad, bátor vagyok és kimondom, amit gondolok, eldöntöttem, hogy mindig kimondom, lesz ami lesz, nem tudok és nem is akarok elfojtani tovább semmit. 

Ó hát nyilván vannak dolgok, amiket nem fogok kimondani, de majd igyekszem célozgatni kedvesen :-)

Jövő héten viszont kiveszem évi rendes szabadságomat, és elmegyek egy hétre dolgozni.

A cégnél, ahová könyvelek, minden évben egy-két hétig helyettesítem a pénzügyest, és nagyon szeretem ezeket a heteket. Mindent szeretek benne, új arcok, régi ismerősök, kedves kollégák, messze van, de legalább korán reggel kell menni. Ilyenkor tavaly a család is elutazott, a férjem elvitte a gyerekeket a nagymamához. Idén is így lesz ez, és ez az én szabadságom, általában hazajövök és bezuhanok az ágyba, de van, hogy barátnőzni megyek. Mire pont elkezdenének hiányozni, hazajönnek a drága gyerekek a párommal, és akkor megint boldog leszek attól, hogy látom őket.

Gyere ki a hóra, ott legyél precíz!

Rendetlen vagyok. Igen. Rohamaimban rendet csinálok. Aztán az egész kezdődik elölről. 

Gyerekkoromban pont olyan voltam, mint a nagylányom, anyuuuu ne gyere be a szobámba, én élek itt, nem mindegy, hogy néz ki? jóóóóóó, majd elpakolok, hagyjál már.... 

Aztán, mikor összeköltöztem a párommal, akkor állítólag rendesebb voltam, de amikor a gyerekeim is megszülettek, egyszerűen értelmét vesztette mindenféle pakolászás, és elérkezett a végtelen lelkiismeret-furdalások kora. Szeretnék én rendet, de minek? Fél óra múlva már megint le lesz hányva a kanapé, szétkenve a joghurt a konyhapadlón, legók szanaszét... mégis MI ÉRTELME????

Úgyhogy tudat alatt kidolgoztam egy stratégiát, csak az utóbbi pár évben tudatosult bennem (14 éve vagyok anya, szóval jó sokára), hogy vannak dolgok, amikben nagyon-nagyon precíz vagyok, a többi dolgot megcsinálom, amennyire muszáj, droid-módra, gépiesen, letörölöm, elpakolom, kimosom, megfőzöm...

forrás: http://aroundthesphere.wordpress.com

Elárulom a titkaimat: szeretek vasalni. Iszonyú halomban áll a vasalnivaló, de amikor nekiállok, nagyon jól érzem magam. Általában filmet nézek közben, mert akár 2-3 órát is képes vagyok egyszerre vasalni. Kivasalom az ingeket, annyira menőn vasalok (kurvalassan), hogy az anyukám is tőlem tanulta, én meg a mostohaanyámtól, aki óránként 4 (négy) inget vasal, de azok mintha csak a gyárból jöttek volna ki... Szóval az ingeket szeretem, mert változatosak, kell őket tenni-venni, lehajtani, vigyázni, stb. Akkor a konyharuhákat; azokat mindig kivasalom, mert úgy szeretem, ha ki vannak, és akkor még az abroszokat, az ugye egyértelmű. Az ágyneművasalásról leszoktam teljesen, maximum a párnahuzatot szoktam, a többi felejtős. Mikor az első gyerekem született, anyám megtanította, hogy minden babaruhát KÜLÖN 90°C-on kell kimosni és aztán kivasalni, ezt kb. két hétig csináltam, aztán azt mondtam: akinek két anyja van, az vasaljon meg mosson mindent külön. Főleg, hogy a gyerek úgyis lehányja meg leeszi meg összeszarja.

A következő kattanásom a teregetés. Manapság már a lányaim teregetnek (14 és 11), kb. egy éve szoktattam rá őket, de még mindig iszonyú erőfeszítésembe telik, hogy nézzem a gyűrötten így-úgy lógó cuccokat a szárítón, a párosítatlan zoknikat, az összevissza felrakott bugyikat (értsd: én személyenként kiválogatom, és sorba teregetem), a hosszában száradó ingeket  (az a halálom, mikor az ing hátán hosszában ott marad a kötél nyoma), a ferdén álló abroszokat... DE azt mondtam, hogy elviselem, megtanítom nekik, és MAJD EGYSZER jól fogják csinálni, és hanem, akkor sem szabad kipukkadnom, nem vagyok normális, hogy ezen akadok ki.... Az már csak hab a tortán, hogy mivel szín szerint mosok (általában sötét, piros, fehér), így is teregetek. Na jó, árnyalatokra nem figyelek még, de ki tudja, mennyit hülyülök mondjuk 80 éves koromig :-)

Mikor anyám először főzött nálam, és mindent máshová tett a szekrényben és más sorrendben tette a sót meg a borsot, azt hittem, felrobbanok, össze is vesztünk, és akkor annyira szégyelltem magam. A harmadik gyerekem születésénél tudtam először szívből elfogadni a segítséget, amikor már az összes barátnőm győzködött, hogy az olyan jó, mikor van tiszta ruha és meleg kaja, hülye vagy? ezt nem kihasználni.

Azóta már főztek a konyhámban sokan, és már nem zavar. Ha meg nincs a helyén valami, akkor arrébb teszem és kész.

Az utóbbi időben viszont felfedeztem, hogy nem az iratpakolás a következő dolog, amiben rendszerető vagyok (bár az lenne!!!), hanem a bevásárlás.

Egyszer a férjem elment két énekesnő barátnőnkkel turné előtt bevásárolni, az egyik kosara szinte ABC sorrendben volt gyönyörű rendszerben megpakolva, a másik azt sem tudta, mit akar venni, csak hajigálta be a kosárba a holmikat, ez nagyon jól leképezte mindkettőjük életét, de nálam senki nem találná ki a kosaram alapján, milyen vagyok.

Ugyanis, nem a kosárban kezdődik az érdekesség (mert az, hogy magamhoz közel pakolom a nehezeket és nem a kocsi orrába, az csak fizika és nem az énem része), amikor előveszem a haccáz szatyrot, amit magammal viszek, és rendszerezve pakolok beléjük.

Hűtőbe valók (ha sok van, akkor azon belül húsos-tejes), kamrás cuccok, zöldségek, fagyasztott cuccok, esetleg édességek, pékáru, apróságok, ruházat, egyéb... 

Hát így. Ez az én kicsi zugom, amiben biztonságban érzem magam. Ha nem így történik, nem baj, de azért szeretem, ha úgy vannak a dolgok. Egyre jobban szeretem

Távolodok, közeledek

Sok minden történik velem mostanság, például jövő héten, ha minden jól megy, levizsgázom, és sportoktató leszek, két hete pedig már okleveles preventív gerinctréner vagyok...

Van egy csomó tervem, és gondoltam, hogy elmegyek TB és bérügyintéző tanfolyamra is, de nagyon fura dolog történt: először nem volt nyitva a tanulmányi osztály, aztán a következő alkalommal, amikor közeledtem a suli felé, olyan gyomorgörcsöm lett, éreztem, hogy kiver a víz... Úgy döntöttem, hogy oda nekem nem kell bemennem. Ami a munkámhoz kell, azt meg tudom tanulni az internetről. Nagyon ajánlom, hogy így legyen, mert soha többé nem akarok olyan iskolába járni, ahol rosszul érzem magam, és a vizsgán ájultra izgulom magam...

A konyha is egy misztikus hely mostanság: hetekig csak azért járok oda, hogy gyorsan összedobjak valamit, valahogy nem érek rá, nincs kedvem, mert már fáradt vagyok, de amikor elkap a gépszíj, rengeteg dolgot csinálok egyszerre. A mai délután például a következőképp zajlott: fél 4-kor hazajöttem, és megjöttek a lányok is sok kg bodzával. A férjem ügyesen elrendezgette nagy részét az aszaló-szárítón (amit egy SUN rack-szekrényből gyártott, napelemes keringető rendszer meg minden, egyszerűen fantasztikus), a többihez pedig gyorsan bekevertem egy joghurtnak valót, a maradék tejből sajt lesz hamarosan (már alvad), aztán bodzapezsgő ázik, bodzaszörp ázik, és a joghurt... ja igen, az a bodzafagyihoz kell. Közben Boró kakaós csigát süt, majd megyek utána takarítani... :)

Mandulás-mikrós. Gluténmentes

Kellett valami gyorsan, kevés liszt, sok finomság, édes is meg nem is, lekváros is meg nem is.

Íme:

1 bögre őrölt mandula

fél bögre szeletelt mandula

1 csomag sütőpor

1 csomag vaníliás cukor

fél bögre porcukor (édesszájúak tegyenek többet, mert nagyon fogják hiányolni)

2-3 evőkanál kakaópor

pici fahéj

1 bögre forró víz

2 tojás

pici só

Szárazakat összekutyuljuk, aztán bele a vizeseket. Az egészet kb. 20 cm-es kivajazott kimandulázott formába tesszük, (a mikroba férjen be), és 15 percig 700W-on sütjük.

Csinálhatjuk liszttel is, de akkor kevesebb ideig kell sütni (12 perc) és más lesz az állaga, szilárdabb lesz.

Így egy omlós sütit kapunk, amit jól nyakon önthetünk málnalekvárral, de bármilyen mártás vagy lekvár jó rá. Mondjuk ne vadasmártás legyen.. :)

Benne vagyok az internetben

Masszív menőzés következik. Tudom, hogy sehol nem vagyok a nagyonmenő gasztrobloggerekhez, akikre felnézek, csodálom őket és folyton a receptjeiken lógok, de amikor engem hívnak fel a Táfelspiccék, hogy mondjak már pár szót a vadállatokról, amelyek a konyhámban megfordultak, na akkor azért hízik a májam.


Pláne, hogy ilyen illusztris társaságban kerülök megemlítésre, mint Varjú Viktor és Jahni László...
A cikk itt olvasható
A másik pedig a töpörtyűk királyáról szól. Valóban az, semmi kétség Erről itt a Malackaraj.

Saját vadasaim itt.

Megint böjt. De most nem olyan

Úgy gondoltam, nem fog ártani nekem, ha most egy darabig nem eszem húst. Ez a második hetem, és tegnap azért muszáj volt, mert iskola volt, és olyankor mindig a törökhöz járok ebédelni. Mindig ugyanazt kérem, borjútálat pitával. Semmi tészta vagy krumpli, egy pita pont elég hozzá. Tegnap még kértem egy kis adag joghurtos zöldségsalátát is, ez így tökéletes volt.

Mondom a szép lányoknak a török önkiszolgálóban:

- Egy borjútálat kérek.

- Borjúból vagy csirkéből?

- Borjútálat.

- Borjúból?

Majdnem sírtam, de inkább röhögtem. Igen, drágám, borjúból. És nem, nem kérek köretet, és a pitát ne tedd az öntet tetejére, mert úgy nem tudom megenni, ha megszívja magát azzal a lével, amibe a húst kéne mártogatni.

Na de visszatérnék az eredeti gondolathoz, szóval úgy gondoltam, hogy most egy kicsit - húsvétig - elhagyom a húst, és simán sütöm a vaddisznót és nem kérek belőle, helyette ettem édesköményes tésztát, és így most nagyon jól érzem magam. Mivel az iskola kéthetente van vasárnap, ezért borjútálat legfeljebb március 10-én eszek még egyszer a böjtben, így nem aggódom.

Mert mellette sokat sportolok is, bár ez nem a böjt része, csak menőzés :-)

Van élet a szoptatós tea után

Az édeskömény (ánizskapor), mint a szoptatós tea alapanyaga annyira beégett az ízlelőszerveimbe, hogy egészen eddig nem mertem venni egyáltalán. Pedig nagyon szép, a gyerekek egyből szívátültetésest játszottak vele, annyira megtetszett nekik a formája, amikor végre hazavittem egy darabot.

Gyorsan csináltam belőle egy vega ebédet magamnak, és meg kellett állapítanom, hogy nagyon finom és kicsit sem hasonlít a szoptatós teára  az íze :-)

Tehát:

Olívaolaj

4 g fokhagyma

2 cukkini

1 édeskömény gumó

1 cékla

1 konzerv paradicsom (felkockázott)

egy kis laskagomba

só

bors

zöld fűszerek (ízlés szerint, de valami muszáj bele)

chili 

Az olajon megpirítom a fokhagymát, beleteszem a szeletelt édesköményt, kicsit pirítom, aztán a felkarikázott cukkinit, felkockázott céklát (a céklát pici kockákra kell vágni, mert több idő kell neki, mint a többieknek, és ha nagyra hagyom - mint én -, akkor kemény marad, ami egyáltalán nem baj, ha valaki szereti, csak éppen nem fő át teljesen), feldarabolt gombát, és még egy kicsit pirítom, átforgatom. Mehetnek bele a fűszerek és a paradicsom.

Aztán az egészet készre párolom fedő alatt.

Fussilivel és mozzarellával ettem, hogy legyen benne valami fehérje meg szénhidrát is :)

Mozgalmak

Az elmúlt több, mint két hét azzal telt, hogy a gyerekeimet ápoltam. Hol egyiket, hol másikat, hol mindhármat. Teljesen kikészülök ettől a feladattól, és nem azért, mert képtelen vagyok megtenni, amit kérnek, hanem mert huzamosabb ideig nem a magam ura lenni, na, azt már nem akarom. Tudom, hogy ez önzőnek tűnik, de... A 8 év gyes alatt bőven elég volt a 24 órás szolgálat. Persze, annyira sajnáltam őket, és hordoztam a hánytálat, mértem a lázukat, gyógyszer, reggeli-ebéd-vacsora, kiszolgálás, "éééééédeeeeesanyaaaaaa" éjjel-nappal. Elfáradtam, és szombat estére bekattantam. Csúnyán viselkedtem, ordítottam, toporzékoltam, aztán jól kibőgtem magam, és vártam a hétfőt. :-)

A szobor Kő Boldizsár alkotása - Nagycenk

Hétfőn eljött, amire régóta vágytam. Egy pörgős hét. A nagylányom a Budapesti Fesztiválzenekarral szerepel a Noé bárkája gyermekoperában, mint furulyás, öt növendék Vácról, plusz a tanár úr, őket fuvarozom a héten mindenhová, ahol fellépnek. Minden reggel elindulunk, kivéve csütörtök, amikor Vácon van előadás.

Amíg ők zenélnek, én hospitálni megyek a konditerembe, 4 km futás, aztán a gépek, súlyzók használata. Nagyon élvezem a dolgot, a CPR (Cardiopulmonary resuscitation) egészen elvarázsolt. A kardiogépeket be lehet állítani, hogy bizonyos szám fölé ne menjen a pulzusunk, így sokkal jobban igazodik a tréning az edzettségi szintünkhöz vagy egyéb más körülményekhez (rögtön kifejtem). Ha valakinek van pulzusmérő órája meg szíja, akkor meg tudja csinálni a szabadban is, mert az óra jelez, ha elérte a maximum pulzusszámot, de a futópad például az engedetleneknek nagyon hasznos, hiszen a szalag lelassul, effektív nem tudunk gyorsabban futni, mint ahogy ő engedi. Így is nagyon engedetlen szoktam lenni, a 30 perc utolsó harmadára általában felnyomom a maximális pulzusomat annyira, hogy a HIGH HEART RATE-en  kívül már semmit nem hajlandó a gép kiírni, de olyan jó, hogy végre gyorsan futhatok :-)  

Természetesen, mint edző (mert annak készülök, ugyebár) ezt nem ajánlhatom másnak, hogy fussa ki magát, hátha lefordul a futópadról....

A CPR a sima számításos módszernél azért sokkal jobb, mert ha van például szívbeteg vendégem, annak a pulzusa gyógyszer hatására nem feltétlenül fog bizonyos szám fölé menni. Így a gép, ha simán csak edzésidőre állítom a kora és a súlya alapján, úgy érzékelheti, hogy nagyon edzett, hisz a pulzusa nem emelkedik, még jobban fogja terhelni, a végén már hatos emelkedőn futtatja 10 km/h-val, és a szíve még mindig nem kalapál, bizony halálos mutatvány lenne. Miután jól kiszórakozom magam az edzőteremben, két délután már tornát is tartottam. Hétfőn és szerdán gerinctréning volt a program, este az oviban. Nagyon jól esett nekem, a lányokat, remélem, nem sikerült elijeszteni. És a csütörtök este végre a táncé. Zoli, az iskolai biosztanár, egyébként drámapedagógus és helyi lelkesítő erő, másfél órás kardio-táncórát tart csütörtökönként. Vannak mindenféle páros gyakorlatok, mozgáskoordinációs fejlesztés, és aztán mezőségi alapok. Ezt nagyon élvezem, hiszen a gerinctréning is valamennyire táncos, de azért a népzene mégis más, és az sem zavar, hogy mindig elölről kell kezdenem a lép-lép-tititát, szól a zene, jó a társaság, fáradunk, táncolunk... :-)

Még a szombat előttem van, ha a talaj engedi, és havazni fog eső helyett, akkor reggel nordic walking edzés lesz.

Esténként főzés, némi takarítás, gyerekek házimunkába beszervezése (Hajna gyönyörűen tereget, ő ettől rém szomorú, de én annál boldogabb, Boró szuperül seper és lelkesen bögrés sütit süt, Bátor pedig asztalt pakol különleges tehetséggel), babusgatás, leckeírás. Mellette még könyveltem is majdnem minden nap, amit utálok, de így, hogy kielégítettem a mozgásigényemet, már az is sokkal jobban tetszett, és hatékonyabb is voltam benne. Azt hiszem, ezt el tudnám képzelni hosszútávon is. Futás, torna, munka, jövés-menés, gyerekbabusgatás. Jól hangzik, hátha sikerül. 

Érdekes volt megfigyelni, hogy a gyerekek milyen jó partnerek a dologban. Amikor itthon vagyok egész nap, akkor elvárják, hogy vigyázzba álljak és kitegyem az ebédet, elpakoljak, rendezgessem az életüket. De fura módon, ha nem állok rendelkezésre, elintézik maguk a dolgaikat. Nagyon jól csinálják, úgyhogy semmiképp nem szeretném őket lelombozni azzal, hogy visszatérek a vigyázzállásba, így most megpróbálunk mind önállósodni. Mind az öten. 

A tükörtojás filozófiája

Az egész családdal szemben állok tükörtojás-evési szokásommal. A gyerekek és még a férjem is barbár módon eszik a tükörtojást, egyik szétvagdossa, és úgy teszi a villára, ahogy éppen sikerül, a másik direkt kitunkolja kenyérrel a közepét, és utána eszi meg a maradékot, de van, aki egyáltalán nem eszi meg a sárgáját, pedig jó szárazra sütötte, hogy semmi élvezet ne  maradjon benne. Volt már nálunk olyan is,  hogy tükörtojás fehérjéből, és sárgájarántotta, még jó, hogy meg tudtak egyezni, így nem maradt semmi nyers tojásmaradék a hűtőben. 

Nekem viszont a tükörtojásban a legnagyobb élvezet, hogy körbevágom a fehérjét, és a legvégén a megmaradt sárgát úgy egyben veszem a számba, ahol kipukkasztom, és az egész szájüreget elárasztotta a meleg sárgája. Csodás érzés. Kíváncsi lennék mások szokásaira is. 

Bátor, a szakács

Kisfiam, Bátor, egy ideje süti a rántottát. Most 9 és fél éves, több mint egy fél éve csinálja ezt, először csak sima tojásból, most már szalonnával, virslivel, hagymával. A hagymát még én vágom fel neki, de a többit ő csinálja. Sokféle rántottát tud, szottyosat, szárazat, fordítottat, néha tükörtojást is szokott. Ki hogy kéri, a sült virslire, szalonnára vagy mellé, ahogy parancsolja, kedves hölgyem/uram.

Nagyon szeretem, hogy sürög-forog a konyhában. Eddig csak a lányok jeleskedtek, egyik folyton csokis cookie-t csinálna vagy apple cramble-t, a másik kigyúrta magát piskótában, de mást is csinálnak, sokat segítenek. Bátornak még nem volt semmilyen specialitása, de mostanra annyira ügyesen bánik a tojásokkal, hogy ma kapott tőlem egy egyszemélyes serpenyőt, ami csak az övé.

Mikor a Bocuse d'Or döntőjét figyeltük online közvetítésben, akkor mondogatta, hogy szeretne megtanulni franciául, mert attól biztos jó chef lesz valaki ... :-) Mondtam neki, hogy nem attól, és elkezdtem mesélni neki két fiúról. Az egyik Hamvas Zoli volt, akivel szomszédok voltunk, a húga volt a barátnőm, és soha senki nem gondolta, hogy milyen nagy karriert fut be szakácsként. A másik a legjobb barátnőm öccse, Virágh Sanyi, róla sem hitte senki, hogy hová el nem jut, most Londonban egy nagyon menő étteremben nagyon menő cukrász.

Én is annak készültem, valaha, cukrász szakra jelentkeztem volna, ha a szüleim nem gondolják másképp. Sok mindent másképp gondoltak, csellózni is akartam, azt sem lehetett, és az élet milyen, az ember ragaszkodik valamihez, a szülei azt gondolják ugyan, hogy ebből nem lehet megélni, kár is erőltetni, így beíratják gimnáziumba (mintha azzal sok pénzt lehetne keresni), vagy közgazdasági szakközépbe (ó, hogy utáltam), aztán egyszer csak hopp, amikor elkezd főzni-sütni, akkor kiderül, hogy nagyon megy neki. És most főz, süt, és imádja.

Ezért azt mondom a szülőknek intőn felemelve mutatóujjamat: Tessék hagyni, hogy a gyerek olyan iskolát válasszon, amilyet akar, ha vegyész akar lenni, akkor hagyni kell, ha cukrász, akkor azt is hagyni kell. Nincsenek alantas szakmák, akármi is lehet belőle, az asztalos is végezhet főiskolát, a szakács is lehet a világon a 10. legjobb.

Én is bátorítom a gyermekeimet: menjetek, kövessétek el a saját hibáitokat, és ha rájöttök, hogy elbasztátok, akkor is vállaljátok a következményeket, és tudjátok újrakezdeni, akármikor, akárhol.

A szülők arra valók, hogy a gyereket terelgessék, és mikor látják, hogy egy nagy szakadékba próbál belezuhanni, akkor fogják meg a csuklóját és rántsák vissza, de ereszteni kell őket a vágyaik után menni, mert ha nem, életük végéig sírni fognak az elmaradt dolgok miatt. És ha az ember így cselekszik, akkor a gyerek meg fogja kérdezni a szülők véleményét. (a bölcs mondást ugye mindenki ismeri: ha tiltással nevelsz, hazudni tanítasz). 

Hova álljanak a belgák?

Most nem Fehér Klára könyvének elemzésére kerül sor, de valami tragikus vagy inkább tragikomikus helyzetről mesélek, amibe belecsöppentem, ahogyan városiból falusivá lettem.

Egy barátnőm nagyon találóan fogalmazta meg a dolgot: senki nem lehet elég konzervatív ahhoz, hogy az  valamely közösségnek ne lenne modern.

Alapvetően konzervatív családmodell, amit én helyesnek tartok, persze annál sokkal liberálisabb, mint amit nagyanyáink gondoltak. Nálunk a férfiak sokmindent nem csinálnak: teregetés, pelenkázás, fürdetés, mosás, mosogatás, takarítás... ez mind női munka. A főzés annyiban nem tartozik ide, hogy palacsintát általában az édesapa csinál, a fiam pedig nagyon menő rántottát és sült virslit készít. Cserébe a nőknek nem kell villanyt szerelni, kerítést ácsolni, szerelni, fúrni, faragni, számítógépet javítani. Ez eddig világos :)

Itt érkeztünk el a lányokhoz. Ami az egész poszt alapja most, az a bál.

A faluban hagyomány, hogy a nyolcadik osztály diákjai keringőt lejtenek a farsang tiszteletére.

Évek óta rettegtem, hogy el fog jönni ez a nap, és akkor majd ki kell nyitnom a számat, amiből nem lelkesedés fog kibugyogni, hanem a változtatás halvány lehetőségének pedzegetése. Ugyanis borzasztónak tartom, hogy 14 éves lányok menyasszonyi ruhában táncoljanak, és ha már fel kell venni, akkor már fodrász, smink, körömcipő, kozmetikus (!)... ez több tízezer forintos kiadás, nem mellesleg.

Ehhez valószínűleg túl konzervatív vagyok, mert azt gondolom, hogy menyasszonyi ruhát a lány akkor vegyen fel, ha menyasszony lesz. Aztán lennének még ötleteim, hogyha már tánc, farsang van, akkor talán más stílus is legalább ilyen szép lenne. Itt van például a moldvai tánc, ami gyönyörű ruhában gyönyörű koreográfiával táncolható, vagy tudok spanyol táncokat is, ó és akkor színes lenne meg habos is, de mégis sokkal karneválosabb és kevésbé rongyrázósabb.  Erről jut eszembe, hogy felmerült a színes ruha, amit 6-5 arányban leszavaztak a lányok. :(

Ennek a keringőnek pont annyi értelme van, mint az ovis ballagásnak. Semmivel sem több.

Igen, elismerem, hogy ebben a dologban most nem leszek népszerű. A gyüttment egyébként is hallgasson, ki vagyok én, hogy formázni próbálom a tömegeket, kritizálom a hagyományokat (néprajz szakra készültem, van fogalmam a  hagyományokról :)).

Az élet így egy kicsit nehezebb, hogy az ember nem akar dolgokban részt venni. Nem tudnak elhelyezni politikailag sem: a jobbnak túl bal vagyok, a balnak túl jobb, nem könnyű, na, de igyekszem. Viszem a lányokat gyalogolni, jövő héten kezdődik a torna, részt veszek az SZMK-ban, sütöm a sütiket. Mert annak látom értelmét.

Kipróbáltam, milyen lennék, ha....

Before - After

... ha szeretnék sok időt a külsőmmel tölteni, ha szeretném, hogy hullámos hajam legyen, ha szeretnék modell lenni, ha szeretnék... másmilyen lenni, mint amilyen vagyok.

Zsófi jól leírta, mi történt.

Harmincadik születésnapomra szerettem volna egy kozmetikust kérni magamtól, de elmaradt. Évek múlva kitaláltam, hogy de jó lenne egy olyan fotósorozat, amiben ki vagyok sminkelve (eddig ilyen sose volt, 16 évesen volt egy szemceruzám, aztán ennyi), szép a hajam. Apám szerint egy természetes szépség vagyok, de ezt nekem sose mondta, másoktól hallottam vissza, hogy dicsekszik velem. Na jó, tőle megszoktam, hogy ha azt mondja a kajára, hogy "meg lehet enni", akkor az már eszméletlenül finom, de ezt nem vetem a szemére, lapogatással kedveskedik, de a gyerekeimhez nagyon gyengéd, és ez nekem pont elég a boldogsághoz. Na de itt most nem róla van, szó, hanem önzésből magamról írok. Azértis!

Ott tartottam, hogy évekig mondogattam Zsófinak, hogy húúú milyen jók ezek az átváltoztatós fotók, én is kérek, de jaj mi lesz velem, nem merem, nem, mégse akarom, de mégis, ... és ez így ment egészen egy hónappal ezelőttig, amikor a tükör előtt rápirítottam magamra, hogy most aztán döntsd el, Szilvia, nő vagy vagy nem vagy nő, itt a telefonszám, egyeztess időpontot a fotóssal! Most!

És akkor elmentem. Ott volt Ági, a sminkes, Éva, a fodrász és persze Zsófi, aki ezt az egészet keretbe foglalta és nagyszerű szemmel a nagyszerű képeket készítette.

Másfél óra volt a smink meg a fodrász. S akkor belenéztem a tükörbe. Azt hittem, most azonnal veszem a kabátom, és csá, köszönöm szépen, ennyi ijesztgetés elég volt, ki ez a tükörben? én biztos nem...

Szerencsére leitattak, és megdicsértek, hogy nem is vagyok hisztis, sőt, milyen jól bírja a szemem a festést, és milyen jó a hajam ahhoz képest, hogy fodrászhoz se járok. El tudom képzelni, mit gondoltak, idejön egy ősanya faluról, még jó, hogy azért mosakodni szoktam, de én aztán tényleg nem foglalkozom ilyen dolgokkal, mint a púder, nagyjából fel sem ismerem a DM-ben a sok kencét, veszem a bálnazsíros kézkrémet meg a sampont.  Na a nyáron vettünk körömlakkot a lányokkal, nagyon jól elszórakoztunk a színeken meg a csillámokon. A nagylányomnak (13) már van szempillaspirálja meg szájfénye is, azt se tőlem kapta :-)

A történet és a többi fotó Raffay Zsófi fotóművész blogján látható: 

http://blog.raffayfoto.hu/2013/01/31/szilvi-kiprobalta/

Ez a kedvencem

Ezt a fotót a férjem utálja a piros száj miatt, de nekem tetszik, mert ezt  is ki kellett próbálnom, addig nem halhatok meg, amíg flamenquita nem lesz belőlem fél órára...