A félmaratonról

Azt mondják, az első félmaraton is ugyanúgy megmarad az emberben, mint az első maraton.

Nekem biztosan, annyi minden miatt vágtam neki, hogy biztosan emlékezni fogok rá.

Minden 2010 őszén kezdődött, amikor először elmentem Zitával a veresegyházi erdőbe nordic walkingozni. (Örök hálám neki! :))

Gyakorlatilag azóta gyalogolok rendszeresen, két év kellett, mire a futás külön sportként is megjelent az életemben. A nordic walking nagyon jó előszoba a kezdő sportolóknak; a furulya szokott eszembe jutni, a gyerekek a zenetanulást nagyon sokszor furulyatanulással kezdik. Van, aki megmarad a hangszernél, és mellett kezd más hangszert is tanulni, van, aki a furulyát teljesen elhagyja, és "komolyabb" hangszerre tér át.

De én okosan beláttam azért, hogy a nordic walking egy nagyon komoly sportág, nem a bottal sétálásról szól, hanem kondíciót növel, gyorsít, erősít, mindezt úgy, hogy kíméli az ízületeket, gerincet, térdet. 

(És innen üzenem, hogy a furulya is egy nagyszerű hangszer, szerencsére a lányom megmaradt mellette, már öt éve furulyázik, és esze ágában sincs váltani, csodálatos darabokat csodálatosan ad elő, igazán büszke vagyok rá)

A gyaloglás mégis kicsit háttérbe szorult mostanság, mióta rákaptam a futásra és hát - most már mondhatom -, hogy a triatlonra. 

Aztán az embernek eljönnek az életében mindenféle dolgok, munkahelyi, magánéleti, teljesítménybeli hullámvölgyek, próbálja egyensúlyban tartani a dolgokat (a gyerek-munka-házasság kombóját), rájön egy-két fontos dologra, változtat, dönt, egyesít, szétválaszt, sorrendeket állít fel, kapaszkodik - elenged: felnő.

Nálam ez elég sokára jött össze, de úgy tűnik, beértem végre. Persze, ez nem egy hirtelen varázsütés, egy folyamat vége (vagy eleje?), de tudom, hogy ez már a Sárga út, ami mentén most már haladok, másképp, mint eddig.

Ezen a kis ösvényen indultam el, mint Dorothy, 2014. július 20-án Vácról északi irányba, azzal a gondolattal, hogy meglátjuk, meddig jutok, a cél lehet a félmaraton, de ha Verőcénél visszafordulok, akkor sem fogok magamra haragudni, akkor is tudni fogom, hogy ez most ennyi, és nem több.

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy a maraton annyira hosszú, hogy az embernek elfogynak már a felénél a gondolatai, és egy idő után ugyanazokat pörgeti magában újra és újra. Akkor nagyon jól szórakoztam ezen a mondaton, de rá kellett jönnöm, hogy ez valóban így van, egy félmaraton sem kellett, hogy kiürüljön az agyam, és a visszaúton már csak bambultam magam elé, sorra vettem, amit addig végiggondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy semmi nem maradt ki, az életem problematikája nem olyan bonyolult, hogy kitartson 21 km-en keresztül. :)

Felszerelés

Na de ne szaladjunk előre. 

Az egész úgy indult, hogy azon a vasárnapi napon teljesen egyedül maradtam itthon, a gyerekeim nyaraltak, a férjem elutazott, itthon ültem és egyszer csak elkezdett bizseregni bennem valami. Van ez a jó izgulás, amikor mocorog az ember, a lábában van a bugi, nem is tudja, mért, de érzi, hogy olyankor menni kell.

Na pont ezt éreztem. Összeszedtem a holmim, övtáskába 2x3 dl izotóniás ital (5 km-ként másfél deci), kompressziós zokni, térdszorító (jobb térdem belső része fájdogál), bekentem magam sportkrémmel, a kámfor illatától már futhatnékom van, hiába, a pavlovi reflex...

Felvettem a futócipőt és beindultam  Vácra. Este 7 volt, mire elindultam  Kisvácról. 

Az út önmagában nem volt nagyon érdekes, voltak benne meglepő emelkedők, amiket nehezen viseltem, főleg mentálisan, arra gondoltam, mi lesz, ha még ezt is le kell küzdenem, de persze eszembe jutott, hogy visszafelé ugyanez majd lejtő lesz, és az jól fog esni.

Megállapítottam, hogy Verőce kurva messze van Váctól, és ahhoz képest Kismaros már egész közel. Kismaroson letértem a Dunához, az egyik háznál éppen locsolt egy uraság, megkértem, legyen szíves öntözzön már meg engem is, ha már ekkora slag van a kezében, mire ő nagy boldogan össze-vissza locsolt, csurom víz lettem, és nagyon jól esett. A Dunában még megmerítettem a sapkámat, készítettem néhány szelfit, már csak a tisztesség kedvéért, és visszaindultam ugyanazon az útvonalon. Mondtam egy kutyáját sétáltató néninek nagyon büszkén, hogy na most akkor visszafutok Vácra. A döbbenet nem maradt el, én pedig jól kihúztam magam, és elindultam.

Visszafelé már tényleg nem maradt semmim, amin törhettem volna a fejem, megoldottam az összes problémámat, mindenkinek kiosztottam a feladatokat, mindenkit megdicsértem és leszidtam, megvolt a világbéke is, és aztán jól besötétedett, ripsz-ropsz. Verőcén majdnem megálltam hekkezni, annyira elegem volt az egészből, de arra gondoltam, nem lehetek ilyen papírkutya, a kétharmada már megvan, ne bolondozzunk már.

Mire Vácra értem, már egy pár km óta a telefonommal világítottam magam elé a bicikliúton, nehogy belehajtsak egy kivilágítatlan szatírba, érdekes módon nem féltem, de azért szedtem a lábam. 

A múltkor volt egy nagyon fura álmom: azt álmodtam, hogy a Szabadkikötő úton (ami Csepelre visz), ahogy éppen bringáztam,  találkoztam egy pasival, aki úgy nézett ki, mint Alex Claire. Meg akart verni és tartott felém az ütővel, lendítette, hogy majd jól rám üt, de nekem eszembe jutott, amit a férjem (wing tsun kung fu!) szajkóz folyton, hogy nem hátrálni kell az ütés elől, hanem belépni, mert akkor nem talál el, és aztán jól torkon vagy szemen eltalálni, akármivel, de lehetőleg nagyon fájjon neki. Na én az alkarommal úgy torkon nyomtam álmomban, hogy ott helyben elterült, én meg gyorsan eltekertem a biciklimmel.

Na ez az álom jutott eszembe vasárnap is, nem félek én semmitől és senkitől, erős vagyok és bátor, és különben is, jöjjön, aminek jönnie kell.

Szemben Visegrád

Mire visszaértem a kocsihoz, nagyon-nagyon-nagyon elfáradtam, de elképesztően rettenetesen, úgy, hogy 10 percig támasztottam az autót, majd újabb 10 percig csak ültem, és csak azután kezdtem el nyújtani és végül hazajönni. Mondanom sem kell, hogy  nagyszerűen aludtam. 

Az időeredményemmel nem voltam elégedett, kicsit hőbörögtem, hogy milyen lassú voltam, főleg a vége

felé sokszor belegyalogoltam, de a befektetett energia, a teljesítés és a teljesítmény maga, ezek azért büszkeséggel töltenek el, persze azóta mindenkinek elújságolom és mára már azt sem gondolom, hogy az őszi Wizzair félmaratont kihagynám, mert azt hiszem, mégsem hagyom ki, hanem lefutom. A férjemmel. Hogy együtt is legyen meg.

Dicsekedjünk!

Hajrá AFE

Egyre több visszajelzést kapok barátoktól, ismerősöktől, hogy a bejegyzéseim hatására kezdtek el mozogni. Valami motiváló erőt azért biztosan sugárzok, nem is, ez JEDI erő!

Nem vagyok ezzel egyedül, sokan képesek vagyunk rá. Nem is kell hozzá semmi más, csak a saját motivációnk, a lelkesedésünk és a közlésvágyunk (-kényszerünk :)). 

Az embereknek emberközeli példaképek (motivátorok) kellenek. Ha valaki ultramaratont fut rekord időkkel, az nagyon riszpekt, de kb. annyira hat meg, mint a holdra szállás. Nem tudok vele azonosulni, nem tudom hová tenni a dolgot. Iszonyú büszke vagyok az összes magyar sikerre, de attól, hogy Kovács Ági világbajnok lesz, én nem akarok úszó lenni, illetve nem attól akarok majd az lenni. Gyerekként persze teljesen más a helyzet, a gyerek olimpiai bajnok és világsztár akar lenni, az teljesen normális abban a korban. 

De legyünk őszinték: negyven felé közeledő vagy már negyvenen túli nők, asszonyok, anyák, fériak, apák másképp látják a dolgokat. Nekik a hétköznapi történetek kellenek, akik felállnak a fotelból, megelégelik a plusz 10, 20, 50, 60 kg súlyfelesleget, amit az élet rájuk pakolt, vagy a stresszt, a munkát, a családot, és elindulnak: szenvednek, utálják, de csinálják, néha (gyakran) megtorpannak, káromkodnak, visszaülnek, káromkodnak, felállnak, mert mégse jó így, csinálni kellene.

Kell a sikerek (igen, az is, hogy EGY kilométert futottam 10 perc alatt) beszámolója ugyanúgy, ahogy a kudarcok elmesélése is, érezniük kell, hogy akik sportolnak, azok is pontosan ugyanolyan emberek, mint ő. És igen, nekem is 42-es a ruhaméretem (lehet, hogy már csak 40-es :)), tutira plusz szájz vagyok, nagy a seggem, iszonyú sonkáim vannak, és ez így hiteles és emberközeli, akkor is az lesz, ha majd csak 38-as ruhákat fogok hordani. Mindjárt :)

De ott van például a DK, csak hogy messzebre ne menjek. Rengetegen csatlakoztak hozzá.

Arra biztatnék tehát mindenkit, hogy ossza meg minden örömét és bánatát, ami a sporttal kapcsolatban érte, hogy ezzel magán és másokon is segíteni tudjon. 

Aztán mikor az ember nem a mások történeteiből merít erőt, hanem ő maga lesz a JEDI erő, aki vonzza, hajtja, mozgatja az embereket, akkor már magától megy a szekér. Persze, akkor is lesznek kudarcok, akkor is simán visszafordulok ötszáz méter után, ha éppen rossz napom van, akkor is elolvasom és meghallgatom a többiek sikereit és kudarcait, de csodálatos az érzés, hogy hányan kezdik el miattam, hányan kérdeznek és hány embernek tudok segítséget nyújtani pusztán a saját sztorijaimmal.

Úgy lettem dobogós, hogy a
korosztályomban csak hárman indultunk :)

Én például - a nagyobb tömegrendezvényeket kivéve - szinte mindig utolsó vagyok. A falusi futóversenyen, a tereptriatlonon, a kisebb létszámú futásokon. De ez engem egyáltalán nem érdekel. Még mindig sokkal de sokkal menőbb vagyok, mint az, aki el sem indul! Persze, nem azt mondom, hogy mindenkinek versenyezni kell, nekem ez a heppem, szeretem magam kipróbálni, tudni, hogy mit bírok. Furcsán dolgozik bennem az adrenalin is, mindig azt mondják, hogy majd a versenyen mennyivel gyorsabb lesz az ember, hajtja a tömeg meg az izgalom. Na, hát én a legritkább esetben vagyok gyorsabb, mint egyedül. Szerencsém viszont, hogy egyedül is hajtom magam, nem sumákolom el az edzést, ha már belekezdtem (ha meg elsumákolom, akkor bevallom :)), nem azért állok fel a futópadra, hogy sétáljak egy fél órát, majd a szomszédasszonynak elmondjam kerítésen keresztül, hogy járok kondizni. 

Tényleg, nem is értem igazán ezt a lelkületet. Felnőtt emberek elmennek bármilyen edzésre. Fizetnek érte, akarják, saját önszántukból mennek oda. És nem adnak bele mindent. Azért fizetnek egy csomó pénzt, hogy ne csináljanak semmit. Küzdősportra járnak, de nyávognak a harmadik ütés után, hogy fáradtak. Kondiznak, de két lábtolás után leszállnak a gépről. Mi ez, ha nem motivációhiány? 

Repülök

Én úgy gondolom, hogy ha csinálni kell, akkor csinálom, és ja, nyilván belehalok, de utána mennyivel jobb érzés, hogy megtettem mindent, aztán vagy sikerül vagy nem. 

Nem vagyok egy maximalista, ezt a bélyeget senki nem sütheti rám. Amit szeretek csinálni, azt tisztességgel elvégzem, de a muszáj-dolgokat csak annyira, amennyire muszáj. A virágoskertemben mángold termett (kertészeti affinitásom nulla), azokat a növényeket szeretem, amiknek értelme is van, ilyen például a zöldség, rengeteg paradicsomunk lesz idén is, mert azt nagyon szeretem és hajlandó vagyok foglalkozni is vele. Amolyan elfogadó gazdálkodás a mienk, ami megél, maradhat, ami kipusztul, az úgy járt. Nem fogok senkinek könyörögni, ha egyszer nem érzi jól magát nálunk. 

Viszont aki jól érzi magát - legyen az növény, állat vagy ember -, annak igyekszem a maximális boldogságot megteremteni, szeretgetem, meghallgatom, motiválom, amit csak akar. 

Ez a kis intermezzo csak úgy jön ide, hogy magamat is pont így szeretem, ha már megéltem itt nálunk, akkor próbálom kihozni magamból a legjobbat, úgy szeretgetem és motiválom magam, hogy mozgok, újabb és újabb célokat tűzök ki, versenyeken indulok, hogy utolsó lehessek. Utolsónak lenni a legjobb. Az utolsónak mindenki drukkol! Garantált ováció :)) 

Ezen a napon 2x7 km-t futottam, vesegörcsöm is volt futás közben, és csak a váltó miatt nem adtam fel.
fotó: Pereszlényi Erika