A félmaratonról

Azt mondják, az első félmaraton is ugyanúgy megmarad az emberben, mint az első maraton.

Nekem biztosan, annyi minden miatt vágtam neki, hogy biztosan emlékezni fogok rá.

Minden 2010 őszén kezdődött, amikor először elmentem Zitával a veresegyházi erdőbe nordic walkingozni. (Örök hálám neki! :))

Gyakorlatilag azóta gyalogolok rendszeresen, két év kellett, mire a futás külön sportként is megjelent az életemben. A nordic walking nagyon jó előszoba a kezdő sportolóknak; a furulya szokott eszembe jutni, a gyerekek a zenetanulást nagyon sokszor furulyatanulással kezdik. Van, aki megmarad a hangszernél, és mellett kezd más hangszert is tanulni, van, aki a furulyát teljesen elhagyja, és "komolyabb" hangszerre tér át.

De én okosan beláttam azért, hogy a nordic walking egy nagyon komoly sportág, nem a bottal sétálásról szól, hanem kondíciót növel, gyorsít, erősít, mindezt úgy, hogy kíméli az ízületeket, gerincet, térdet. 

(És innen üzenem, hogy a furulya is egy nagyszerű hangszer, szerencsére a lányom megmaradt mellette, már öt éve furulyázik, és esze ágában sincs váltani, csodálatos darabokat csodálatosan ad elő, igazán büszke vagyok rá)

A gyaloglás mégis kicsit háttérbe szorult mostanság, mióta rákaptam a futásra és hát - most már mondhatom -, hogy a triatlonra. 

Aztán az embernek eljönnek az életében mindenféle dolgok, munkahelyi, magánéleti, teljesítménybeli hullámvölgyek, próbálja egyensúlyban tartani a dolgokat (a gyerek-munka-házasság kombóját), rájön egy-két fontos dologra, változtat, dönt, egyesít, szétválaszt, sorrendeket állít fel, kapaszkodik - elenged: felnő.

Nálam ez elég sokára jött össze, de úgy tűnik, beértem végre. Persze, ez nem egy hirtelen varázsütés, egy folyamat vége (vagy eleje?), de tudom, hogy ez már a Sárga út, ami mentén most már haladok, másképp, mint eddig.

Ezen a kis ösvényen indultam el, mint Dorothy, 2014. július 20-án Vácról északi irányba, azzal a gondolattal, hogy meglátjuk, meddig jutok, a cél lehet a félmaraton, de ha Verőcénél visszafordulok, akkor sem fogok magamra haragudni, akkor is tudni fogom, hogy ez most ennyi, és nem több.

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy a maraton annyira hosszú, hogy az embernek elfogynak már a felénél a gondolatai, és egy idő után ugyanazokat pörgeti magában újra és újra. Akkor nagyon jól szórakoztam ezen a mondaton, de rá kellett jönnöm, hogy ez valóban így van, egy félmaraton sem kellett, hogy kiürüljön az agyam, és a visszaúton már csak bambultam magam elé, sorra vettem, amit addig végiggondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy semmi nem maradt ki, az életem problematikája nem olyan bonyolult, hogy kitartson 21 km-en keresztül. :)

Felszerelés

Na de ne szaladjunk előre. 

Az egész úgy indult, hogy azon a vasárnapi napon teljesen egyedül maradtam itthon, a gyerekeim nyaraltak, a férjem elutazott, itthon ültem és egyszer csak elkezdett bizseregni bennem valami. Van ez a jó izgulás, amikor mocorog az ember, a lábában van a bugi, nem is tudja, mért, de érzi, hogy olyankor menni kell.

Na pont ezt éreztem. Összeszedtem a holmim, övtáskába 2x3 dl izotóniás ital (5 km-ként másfél deci), kompressziós zokni, térdszorító (jobb térdem belső része fájdogál), bekentem magam sportkrémmel, a kámfor illatától már futhatnékom van, hiába, a pavlovi reflex...

Felvettem a futócipőt és beindultam  Vácra. Este 7 volt, mire elindultam  Kisvácról. 

Az út önmagában nem volt nagyon érdekes, voltak benne meglepő emelkedők, amiket nehezen viseltem, főleg mentálisan, arra gondoltam, mi lesz, ha még ezt is le kell küzdenem, de persze eszembe jutott, hogy visszafelé ugyanez majd lejtő lesz, és az jól fog esni.

Megállapítottam, hogy Verőce kurva messze van Váctól, és ahhoz képest Kismaros már egész közel. Kismaroson letértem a Dunához, az egyik háznál éppen locsolt egy uraság, megkértem, legyen szíves öntözzön már meg engem is, ha már ekkora slag van a kezében, mire ő nagy boldogan össze-vissza locsolt, csurom víz lettem, és nagyon jól esett. A Dunában még megmerítettem a sapkámat, készítettem néhány szelfit, már csak a tisztesség kedvéért, és visszaindultam ugyanazon az útvonalon. Mondtam egy kutyáját sétáltató néninek nagyon büszkén, hogy na most akkor visszafutok Vácra. A döbbenet nem maradt el, én pedig jól kihúztam magam, és elindultam.

Visszafelé már tényleg nem maradt semmim, amin törhettem volna a fejem, megoldottam az összes problémámat, mindenkinek kiosztottam a feladatokat, mindenkit megdicsértem és leszidtam, megvolt a világbéke is, és aztán jól besötétedett, ripsz-ropsz. Verőcén majdnem megálltam hekkezni, annyira elegem volt az egészből, de arra gondoltam, nem lehetek ilyen papírkutya, a kétharmada már megvan, ne bolondozzunk már.

Mire Vácra értem, már egy pár km óta a telefonommal világítottam magam elé a bicikliúton, nehogy belehajtsak egy kivilágítatlan szatírba, érdekes módon nem féltem, de azért szedtem a lábam. 

A múltkor volt egy nagyon fura álmom: azt álmodtam, hogy a Szabadkikötő úton (ami Csepelre visz), ahogy éppen bringáztam,  találkoztam egy pasival, aki úgy nézett ki, mint Alex Claire. Meg akart verni és tartott felém az ütővel, lendítette, hogy majd jól rám üt, de nekem eszembe jutott, amit a férjem (wing tsun kung fu!) szajkóz folyton, hogy nem hátrálni kell az ütés elől, hanem belépni, mert akkor nem talál el, és aztán jól torkon vagy szemen eltalálni, akármivel, de lehetőleg nagyon fájjon neki. Na én az alkarommal úgy torkon nyomtam álmomban, hogy ott helyben elterült, én meg gyorsan eltekertem a biciklimmel.

Na ez az álom jutott eszembe vasárnap is, nem félek én semmitől és senkitől, erős vagyok és bátor, és különben is, jöjjön, aminek jönnie kell.

Szemben Visegrád

Mire visszaértem a kocsihoz, nagyon-nagyon-nagyon elfáradtam, de elképesztően rettenetesen, úgy, hogy 10 percig támasztottam az autót, majd újabb 10 percig csak ültem, és csak azután kezdtem el nyújtani és végül hazajönni. Mondanom sem kell, hogy  nagyszerűen aludtam. 

Az időeredményemmel nem voltam elégedett, kicsit hőbörögtem, hogy milyen lassú voltam, főleg a vége

felé sokszor belegyalogoltam, de a befektetett energia, a teljesítés és a teljesítmény maga, ezek azért büszkeséggel töltenek el, persze azóta mindenkinek elújságolom és mára már azt sem gondolom, hogy az őszi Wizzair félmaratont kihagynám, mert azt hiszem, mégsem hagyom ki, hanem lefutom. A férjemmel. Hogy együtt is legyen meg.