A róna mása visszanéz...

"Smaragdzöld mezőn szétterül

aranyszíne a napnak,

pipacsok vörös bársonya

áldoz a pillanatnak.

Szél lebben, fennen gólya száll

tenger hullámú égen.

Nyárfák sudárja út tövén

táncol a kósza szélben.

Lebeg a lég, remegve lép,

hullámát szerte szórja.

Tükrén mereng a nagy világ,

- valóság másolója.

A róna mása visszanéz,

tótágast áll a réten:

Az van itt lent, ami pihent

imént még fent az égen."

(Aranyosi Ervin: Délibáb)

Tavaly nem sikerült eljutnom Hortobágyra, az E-ON Délibáb Sportfesztiválra. 

Idén igen, de minek... 

Sokat  nem tudok róla írni: meleg, meleg, meleg, napsütés, izzadás, vízhólyag, még mindig meleg.

Nem hegyi embernek való ez a pusztaság, de azért mégis kellett, hogy tudjam: jövőre nem jövök, hacsak el nem múlnak a rossz élmények, persze, szüléskor is mindig azt mondja az ember, hogy ilyen fájdalmat úgy sem bír ki még egyszer, bár én nagyon szeretek szülni, úgy értem, eddig még mindig úgy jöttem ki a szülőszobáról, hogy ezt akkor ismételném akárhányszor, olyan jó volt.

Most nem éreztem valami jól magam: feltörte a lábam a cipőbe/zokniba szóródó homok és az, hogy az emelkedők és lejtők hiánya miatt 3,5 órán keresztül ugyanaz a szint, ugyanolyan lépések, néha belefutottam, máskor meg direkt csámpásan léptem, hogy valami változzon.... Nem változott semmi, anyáztam, bosszankodtam, vártam a végét. Az első 6-7 km után elfogott a szédülés, na akkor csak a halált vártam, és azon kezdtem gondolkodni, miközben nagyon gyorsan gyalogoltam, hogy a hátizsákom csatja egy síp is, és ha megfújom, azt biztos meghallják, és meglátják, hogy fekszem a földön; vajon elérem-e a telefonomat, hogy felhívjam a férjemet, és őt kéne-e hívni vagy a mentőket.... A második ellenőrzőpont után elmúlt a rosszullét, aztán már csak fásultan mentem, kiveszett belőlem minden érzés. Néha telefonált a kisfiam valami nagyon fontos kérdéssel, hogy pl. nézhetnek-e filmet, csinálhat-e rántottát, mikor jövünk már haza... ezekre mind türelmesen válaszoltam, addig is történik valami.

A velünk induló lányoknak nagyon bejött a puszta, ők csupa szépet és jót meséltek, igaz, ők egy kivétellel végig együtt maradtak, fotózgattak, megpihentek, kirándultak. De ha egyszer teljesítménytúra volt, akkor igyekeztem ahhoz tartani magam. Teljesítettem, és most már mindenki hagyjon ezzel békén...

  

Alfanőtől a planktonig

Megint flamenco-néptánc következik, két szerelmem.

Gyerekkoromban jártam népitáncra, akkor így hívták, apró virágos szoknya, dunántúli ugrós, csárdás... Aztán elkezdtem járni táncháztalálkozóra, táncházba, megtanultam ezt-azt, szerettek velem táncolni a fiúk, mert jól lekövettem a lépéseket. Profi sose lettem, pedig biztos lett volna lehetőségem együttesben táncolni, ha nagyon akarom. A férjemmel szerelmünk hajnalán tánctáborban is voltunk Gyimesben. 

Aztán jött a flamenco, az Aranytízben, még a régiben (90-es évek eleje) volt egy lány, Vámos Veronika, elkezdett flamencot tanítani, csorgott a nyálam, de nem lehetett. Voltam vagy 16, és épp az Aranytíz Musical Stúdió növendékeként folyton a büfében ültünk vagy órán voltunk, de mindenképp a közelben. Ezt nem bírta  már a családi büdzsé, így jártam. 10 évre rá spanyol tanfolyamra mentem, ahol találkoztam egy lánnyal, aki annak idején elkezdte Verosnál a flamencot, Bucsás Györgyinek hívták, jól összebarátkoztunk, és amikor arra került a sor, hogy akkor most már tényleg elkezdem, hozzá iratkoztam be; 2005-ben már ő is tanított. Három kisgyerek mellől Vácról nehéz volt megoldani a bejárást, és egy idő után inkább rászoktam az intenzív tanfolyamok látogatására. Egyébként is impulzív ember vagyok, a gyereknevelésen kívül azt hiszem, semmit nem vagyok képes hosszú távon lelkesen csinálni, így ez éppen passzol az életembe, néha egy-egy hétig belevetem magam a táncba, akkor ezerrel, mosogatás közben is toporzékolok, az év többi részében pedig, amikor egyedül vagyok otthon, beteszek egy-egy lemezt és magamban táncolgatok. Ez így nem annyira hatékony, mert mire eljutok a következő kurzusig, már mindig sokat felejtek és kiesek a gyakorlatból is. Remélem, ezt a tanárok nem veszik rossz néven, ettől én még jól érzem magam, küzdök az órákon, örülök, ha eltalálom a lépést. Fellépni nem akarok, csak egyszerűen élvezem a mozgást.

Erre, Bajnay Bea kitalálta legutóbb, hogy legyen egy néptánccal kombinált kurzus, egy óra flamenco, egy óra néptánc, hétfőtől péntekig. Háháááá, mondom, legalább lesz valami, amit tudni fogok, ide nekem az oroszlánt is, májer vagyok, érted, mit nekem egy kis csapásolás.... Állati nagy szerencse, hogy iménti gondolatok csak a saját fejemben kavarogtak, és nem adtam nekik hangot! Mekkora égés lett volna!!! Így csak belülről égtem, és elhatároztam, hogy a továbbiakban erre rágyúrok, ne járjak ismét így. Elmondom hogy:

Eljött a kurzus. Első óra: flamenco, ó már megint mennyit felejtettem, na nem baj, csütörtökre menni fog az escobilla, megszenvedek vele, pedig nem nagyon bonyolult, csak a lábaim nem azt csinálják, amit mondok nekik. Második óra: néptánc. Megérkezett Micsi (Lengyel Szabolcs), mondja, hogy á csak úgy belekóstolunk, egy kis szatmári cigánytánc, moldvai, nem nagy ügy. 

Nem nagy ügy??? Egyedül az erdőben szerzett kondícióm mentett meg a haláltól, még szerencse, hogy sportember lettem, különben ott rogytam volna össze, ahogy körülöttem egy páran meg is tették. Így csak elfáradtam. és a koreográfiára is tudtam figyelni, ami kicsit sem volt egyszerű. Eleve eltartott egy fél óráig (az első zenekíséretig), mire rájöttem, hogy nem úgy kell mozogni, mint egy órával azelőtt, hiszen a cigány néptáncokban lehet rugózni, rogyasztani, riszálni. Nagyon sokáig tartott, mire értelmezni tudtam a mutatott lépéseket, mire az agyam átkattant spanyolból magyarba, és fel mertem emelni a kezem, hogy csettintgessek meg hadonásszak vele.

Az első sokk után már vártam a másnapot, amikor kiderült, hogy ma sem megy sokkal jobban, ebből is csütörtök lesz, mire a tenyér-kézfej-könyök-kézfej-könyök-könyök-tenyér-könyök-tenyér tapskombinációt legalább egyszer sikerül 120/perc sebességgel elsajátítani, de próbálkozom, verem össze magam, még szerencse, hogy a lábam valahogy beindult, és a lépések nagyjából mentek. Nem tévedtem, három nap múlva állt össze valami táncféle - ha nagyon figyeltem. Sajnos a pénteki akcióra már nem tudtam elmenni, de a következőre is pályázni fogok, ez a kombó nagyon bejött nekem, szabadság - szeretem ...

Köszönöm, hogy pár napra planktonná válhattam. :-)