Paradicsomleves lumaconival

A paradicsomleves a legeslegkedvencebb étel a családban.

Ez az, amiből mindig minden körülmények között elfogy legalább 4 liter egy nap alatt.

Tizenöt perc alatt kész van, na jó, lehet, hogy húsz, nyáron egy kicsit több, mert akkor friss paradicsomból csinálom, és azt maózni (botmixerezni) kell. Soha nem rántom be, inkább annyi pürét teszek bele, amennyire szükség van a kívánt sűrűség eléréséhez.

Hozzávalók 4 literhez:

2 liter paradicsompüré (nyáron nagyon sok paradicsom, forrázom, héja le, felkockázom)

2 liter víz (paradicsomos dobozok/üvegek kimosásával)

2 nagy fej hagyma apróra vágva

só, bors, cukor

bazsalikom

két marék lumaconi (vagy valami naaagy tészta, vagy betűtészta, kinek mi tetszik)

olívaolaj

valami karakteres sajt illik hozzá.

Hagymát olajon megdinsztelem, felöntöm a levekkel (nyáron a paradicsommal plusz a vízzel), forralom.

Ha nem kell turmixolni, akkor só, bors, cukor, bazsalikom, mehet is bele a tészta, készre főzöm.

Sajttal megszórom, vagy darabolt sajtot dobálok a forró levesbe, az is nagyszerű, esetleg mini mozzarellát, lehet játszani vele.

Csúf igazság

A filmekről írok. A poszt apropóját a tegnap esti újranézett limonádé adta, a Csúf igazság. Kötelezővé tenném megnézni, a pasik tényleg ennyire egyszerűek, kár szépíteni. Azon kevés romantikus vígjátékok közé tartozik, amit szívesen néztünk együtt a férjemmel, én jobban viselem, de ő az ilyen Szerelem extrákkal típusútól kiakad, meg is értem, én is csak vasalás közben tudom ezeket nézni, direkt erre nem ülnék be egy moziba.

Jöjjön hát a történet:

Amikor gyerek voltam, egy csomót tévéztem, ismertem a sorozatokat, színészeket. Egy csomó magyar film és sorozat volt, nagyon szerettem őket, de mindent megnéztem, amit csak megengedtek a szüleim. Imádtam tévézni. Elég későn kezdtem olvasni is emiatt, mert a kötelezőket is inkább diafilmen vagy tévében szerettem volna megnézni :-)

Aztán eljött a középiskola, amikor Víg Emőke tanárnő bevezetett a művészfilmek világába. Nagyjából két év alatt kivégeztem Buñuelt, Pasolinit, Orson Wellest, Chaplint és társait.  (Sajnos Kurosawa akkor kimaradt, de később pótoltam néhányat). Megnéztük, megbeszéltük, rendes filmklub volt, Emőke nagyszerűen magyarázott. 

Egyébként egy elég béna középiskolába jártam (azóta megszűnt, oda is csak dacból jelentkeztem),  a tanárok nagy része azért próbálta a maximumot kihozni belőle. Elég komoly művtöri óra volt, és még zenetörténet is, a kötelező marketing és illem-etikett-protokoll mellé. Így lett a filmklub, a Toldi moziban tömörültünk időről időre. 

Ehhez kapcsolódik lánykérésem esete is. Épphogy megismerkedtem egy fickóval, elvittem a barátaimhoz. Ott társasoztunk, volt az a Mindent vagy Semmit - Vágó-féle társasjáték. Ült szemben a fiú a kártyával, rám nézett és azt mondta: "Ha ezt kitalálod, elveszlek feleségül!" Néhány kérdés után rávágtam, hogy Pier Paolo Pasolini. Szegénynek mit volt mit tenni... már három gyerekünk van :-)

A suli után következett egy elég sötét HBO-s korszak, de ezt fedje a feledés homálya.

Mióta kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek és gyerekeim vannak, nem vágyom a mélyenszántó gondolatokra. Leginkább agypusztító filmeket szeretek nézni: akció, vígjáték. Nem érdekel már más nyomora, a művész hátsó szándéka, nem érdekelnek a hosszú snittek, percekig tartó vajaskenyér-kenések fekete-fehérben...  Izgulok, röhögök, lefekszem aludni, kész. A fingós-böfögősöket viszont nagyon utálom (Ali G és Adam Sandler összes... ), ezektől menekülök, akkor inkább a semmi.

Vannak visszatérő filmek, ilyen például az Office Space, nagy kedvenc. Már rég nem néztük, de ha valaki olyan látja, aki nem szereti a munkahelyét, az nagy eséllyel kilép :-) 

A legkomolyabb filmek, amiket nézek, Clint Eastwoodtól valók. Nagyon tetszik a látásmódja, jó filmeket rendez, most inkább ez tetszik, mint amikben szerepel. Meg Anders Thomas Jensen, aki egy szenzációs alak, Ádám almái, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója, csak hogy az ismertebbeket említsem. Nem fényezem őket, elemezgetni sem szeretném, nem vagyok egy Réz András, csak úgy leírom.

De ha már a rendezőkről esik szó, akkor itt van egy rendező, akit mindenki szeret, legalábbis nagyon sokan ajánlották: Jim Jarmusch. Megvolt a Szellemkutya, a Kávé és Cigaretta (legalábbis az első fél óra), azt hiszem, eddig bírtuk. Elképesztően rossz volt mind a kettő, de mint megtudtam, a hiba bennünk van, és a filmek fantasztikusak. :-)

A színészeket is érdekes kivesézni, itt van pl. Bill Murray, akit egyébként bírok. Kedvencem tőle Az ember, aki túl keveset tudott, Idétlen időkig. A Kávé és Cigarettát is miatta kezdtük el, az volt az első Jarmusch próbálkozás, adtunk neki még egy esélyt a Szellemkutyával, de  hát .. na mindegy. Sőt, az Elveszett jelentést is azért néztük meg, végig vártunk, hogy megtalálják azt a francos jelentést, de seholse volt, az egész egy nagy káosz, nyilván ez volt a lényege, de ettől szorongani kezdek. 

A sorozatokat is szeretem, ezeket az újakat, spinningelés , adminisztrálás közben fél szemmel nézem. Abból is a kórházas, krimi vonal, a 24 volt talán az egyetlen akció, nagyon jókat mulattam először az informatikus nők szövegein, aztán azon, hogy Jack Bauer a 23. órában új öltönyben és kisimultan menti meg a világot, teljesen jó volt. Ja és Az elnök emberei nagy kedvencem, Martin Sheent egyébként is nagyon szeretem, az Apokalipszis most óta (azt hiszem, azt még egyszer látnom kell), és csodásan alakít, mint amerikai elnök.

A kérdésem az lenne, hogy ti hogy vagytok ezzel? Az embernek (IQ-tól függetlenül) egy idő után tényleg csak a nyugi kell?