A nehezebb út hordozza a nagyobb tanítást - Életem első tereptriatlon versenye

Tavaly már kóstolgattam a triatlont a Velencei-tónál, de ez egy olyan műkedvelő rendezvény, viszont kellemes és kezdésnek nagyszerű. Ha komolyan veszi az ember, futja a túraútvonalat, és még arra is figyel, hogy gyorsan depózzon, akkor nagyon jó edzés.

Bánk Terepfesztivál:

A rajtcsomag igen komoly volt, volt benne zokni, úszósapka, óriáspóló.

A rajtszámokat felszereltük a bringákra és magunkra, majd besétáltunk a depóba, letettük a bicikliket és mellé a ruházatot, ami az úszás után kelleni fog.

Rajt:

A férjemen és rajtam kívül a rövid távon (0,3-7-3) egyetlen 30 fölötti sem volt, egyesületi versenyző gyerekek közt indultunk, akik simán lehagytak minket már 20 méter úszás után, de ez egyáltalán nem zavart, sőt, én még egész jól úsztam is hajlott koromhoz képest  (nem utolsónak szálltam ki a vízből, két gyereket és egy férjet előztem meg :) )

A víz nagyon kellemes volt, pedig féltem, hogy fázni fogok, de mindenbe úgy megyek bele, hogy félek, aztán mégis gázolok ezerrel. Nyolc percen belül úsztam a 300 métert, ami egy rettentően lassú tempó ahhoz képest, hogy 20 percen belüli kilométert várok el magamtól jelen állapotomban, de bennem volt a szokásos para, hogy nem szabad magam kiúszni, mert még fogalmam sincs, mi vár rám, és ha nem tudom befejezni a versenyt, akkor ezen fogok nyünyörögni hetekig, hogy feladtam.

Sajnos a szervezők egyáltalán nem vették a fáradságot, hogy a LITE távosoknak bármilyen tereprajzot, helyszínrajzot mutassanak, a rajt előtt 2 perccel tudtam meg, merre kell úszni, a többi pedig néma csend, fogalmam sem volt, merre hány méter (függőlegesen legalábbis).

Kiszálltam hát a vízből, elszaladtam a depóba, illetve elszaladtam mellette, mikor rámszóltak, hogy "Te nem versenyzel?"... jaaa de, akkor inkább a kapun kéne próbálkozni..

83-as rajtszámmal a bringám, következő vágyam egy terepgumi. 

Megkerestem a bicajt, ott gyors törölközés, magamra vettem egy pólót és egy futógatyát, mert tartottam tőle, hogy 1. a nemrég volt vesegyulladásom kiújul, ha nem vezetem el magamon valamerre a sok vizet, 2. ha elesek a bringával úszódresszben, akkor mi lesz.

Cipőt vettem, sisakot és irány az erdő, szerencsére nagyon sok szervező nagyon jól irányított, 7 km-en eltévedni se nagyon lehet.

Írták ugyan, hogy 90 m lesz a szintemelkedés, de azt álmomba nem gondoltam, hogy ezt cukorsüvegként kell elképzelni, egy iszonyatosan merekek dombon felmenni, majd egy ugyanolyan meredeken lejönni.

A legnagyobb kihívás nekem a bringa, tavaly ilyenkor még halálfélelmem volt a kis utcán is lejönni, nemhogy egy hegyoldalban, de ami nem öl meg az megerősít, illetve egyszer élünk, lássuk mi lesz belőle.

Egy darabit tekertem, de aztán hamar kiderült, hogy ezt nem fogom sokáig bírni, így mikor megláttam előttem messze a kissrácot, ahogy tolja a bringát, nagy megkönnyebbüléssel én is leszálltam, ciki, nem ciki, taszítottam felfelé, de abba is majd' belehaltam.

Felértem egy fordulóhoz, búzatábla széle, a hosszú táv ment balra, mi meg jobbra, megláttam a viszonylag vízszintes utat, és nagy örömmel pattantam bringára, eresszed bele a búzába. Örömöm nem tartott sokáig, mert a búzatábla végeztével balos kanyar következett, ahol egy még durvább meredek várt, még mindig felfelé, hát megint toltam a bringát, ekkor utolért a férjem, együtt megállapítottuk, hogy ez egy nagyon aljas húzás volt, mi már lejtőt akarunk.

Hamarosan elkövetkezett az is, egy laza bukkanó után olyan lejtőt kaptunk, hogy öröm volt nézni - már annak, akinek volt terepgumija - , én anyáztam és káromkodtam, nem vagyok normális, minek kellett ebbe belemenni. Egy darabig próbáltam elereszteni magam, de egy fékezés alkalmával beborultam egy csipkebokorba, na akkor azt mondtam, hogy én ezt nem merem, messze a föld, én meg magasan, a hátsó fékem mintha nem is lenne, csak csúszok az ösvényen, a kerék nem fog, még csak nem is gurulok, leszálltam hát a drága meridámról, és futottunk kéz a kézben (Merida meg én)  lefelé. A férjem ekkor már hetetdhéthatáron túl volt, legközelebb csak a célban találkoztunk.

Végre leértem, visszaültem a nyeregbe és besírültem a depóba. Nem találtam a cuccom, akárhogy néztem, így letettem egy helyre a bicajt, ahol kb. volt (nem volt kijelölve senki helye, mindenki oda tette, ahová érte), ledobtam a sisakot mellé, kifutottam  és kellemes tempóban kocogni kezdtem a tó mellett. Egyszer mutatták a cél előtt, hogy itt fel balra. Móricka elképzelte, hogy futunk egy kedves kört a faluban/erdőben, aztán már vége is. Erre befordultam a fák közé, látom ám, hogy falépcsőn kell felfutni, na akkor egy kicsit kiborultam, magamban beszéltem dolgokat, feltempóztam (nem futva, azt nem bírtam meg) a falu felső felébe, ahol jött egy hosszú egyenes utca, azon végig, szembe már jöttek a fiatalok, és az utca végén volt egy frissítőpont, ahol végre ittam és elkaptam néhány szem mazsolát, hogy ezt a kicsit még kibírjam. Megkerültem egy másik búzatáblát, és egy másik utcán visszafelé felcaplattam (ebbe belegyalogoltam, hát istenem), majd újra a frissítőponthoz, ahol megint ittam és megint vettem pár szem mazsolát, mondtam a frissítősöknek, hogy drukkoljanak az anyukáknak, mármint nekem, vissza a hosszú utcán, ahol szembe futott a fiam, aki akkor rajtolt a 3 km-es bulifutáson, pacsiztunk, és végül leértem egy másik lépcsőn a tóhóz. Tévedés azt hinni, hogy erdőben lefelé lépcsőzni kellemesebb, mint felfelé. Fáradtan lefelé menni szerintem sokkal rosszabb. De azért ott már szedtem a lábam. Mikor kiértem a tópartra, épp akkor jöttek az első hosszú távosok, akik akkor kezdték a futást, komolyan mondom, élmény volt közöttük azt a 100 métert futni, na nem mintha tudtam volna tartani a tempót, de a végét így könnyebb volt meghúzni, és mosolyogva érhettem célba, ahol ott várt a férjem, vízzel, öleléssel.

Kaptam érmet is, nagyon szép színeset.