Az idén Fadd előtt és Faddon is bringázás meg főleg futás (muhaha) közben sok mindenre rájöttem ám.
Például arra, hogy az úszás jól megy, ha csinálom. Úszni menő.
Meg arra, hogy nem tudok futni, viszont szeretek bringázni.
Meg arra, hogy mindent újra kell kezdenem. Ja, nem arra még nem gondoltam, arra most gondolok.
De a fő csapásvonal: a nagy rájövéesek a futással való hosszú évek óta tartó küzdelmem körül alakultak ki. Minden alkalommal, amikor elindulok, és már nem esik annyira jól, tudod, amikor el kéne kezdeni melózni, akkor csak kattog az agyam, hogy ezt a két kilométert kell csak kibírni, és utána jó lesz, megígérem, ne hagyd abba, léciléci.... Ez a legnehezebb, hogy akkor ne álljak meg.
Ez a triatlon esetében másképp van, mert mire elkezdek futni, eleve hulla vagyok, persze idén nem, mert akkorát zakóztam a depó bejáratánál, hogy öt percig biztos eltartott, mire sikerült kifutnom kisétálnom a futópályára, és előre eldöntöttem, hogy sántítok, vérzek és mindenki hagyjon békén. (Hangosan kimondtam a futópályán, hogy "a faszom fog itt sántikálni")
Persze, ezzel a hozzáállással nem lesz az ember semmi, nemhogy sportoló. De mégis elkezdem újra, eldöntöm újra, hogy majd most megmutatom, majd most végigfutom, majd most jól futom végig, akkora májer leszek, hogy 15 percet úszok, 40-et bringázok és fél órát futok csak, simán meglesz az 1:25, ez az álmom, meg tudnám csinálni, hogyne tudnám már. Kiraktam a táblára az edzőtáborban, hogy én ezért jöttem ide, ezt szeretném elérni.
De a nagy megvilágosodás keresztülhúzza ezeket az ügyes számításokat.
Mondjárt elmondom, türelem.
Ezen a nyáron még annál is több dolog történt, mint a tavalyin, pedig nem is volt se félmaraton, se nagy első versenyek, se 30-as átlaggal bringázás... de volt pánikroham, menekülés, pohárbetelés, majd lett egy hét kívülről életemre rálátás, megnyugvás, kimondás, kibékülés, rájövés, epeműtét, gyors gyógyulás.
Azt az egy hetet majdnem egy meditációs táborban töltöttem, választhattam a "majd' megszakadok" vagy a "halálra gondolkozom magam" között, az előbbi győzött és diadalmaskodott.
Amire pedig a nagyon sok bőgés és hat napig tartó úszás, bringázás és majdnemfutás alatt rájöttem, az pedig a következő (semmi nagy dolog nem fog leíródni):
Az életem tőlem kell, hogy függjön. Nem én függök a körülményektől, hiszen tudom úgy alakítani, hogy jó legyen.
Ha akarom.
Az élet nem lóverseny.
Annyi éve élek a komfortzónámon kívül, mióta a gyerekeim megszülettek, gyakorlatilag minden átértékelődött, a saját igényeim háttérbe szorultak, és most, hogy már majdnem felnőttek, minden, amit a saját örömömre teszek (hobbi), azon belül kell hogy maradjon. Ha megerőltetem magam, az csakis a saját szórakoztatásomra történjen. Nem akarom megfelelni, első lenni, akinek nem tetszik, járjon utána.
Tele vagyok tervekkel, ötletekkel, ősszel indulnak a tornák, jóga Vácon, online tréningek, tanfolyamok, sportolás, annyi mindent kell csinálnom, végre érzem, hogy valami jól megy, akarom, akarom, a gyerekek is jó fejek, a férjem is jó fej, új tanév, új élet, új kezdet.
Szeptember 12: Balatonnal Kenese 40.5.
