VÁGTATÁR

Még tartozom az emberiségnek egy beszámolóval, de főleg magamnak, hogy évek múlva, amikor már rutinos és menő triatlonista leszek, jót röhöghessek 39 éves csitri önmagamon.

Akkor következzen:

That's one small step for a mankind, a giant leap for me.

Helyszín:

XXX. jubilieumi SporTolna Triatlon Fesztivál, Fadd-Dombori.

Elkezdték már pedzegetni októberben az egyesületben, hogy majd jön a faddi triatlon, amikor három napra mindenki levonul, és az egy hatalmas buli, majd milyen jó lesz. Akkor én egyből gondoltam, hogy nehogy már csak a gyerekek versenyezzenek, majd én is beállok egy anya-váltóba (egyéniről akkor szó sem volt), mert az Én-Te-Ő váltó a legklasszabb, és addigra majd már a többi anyák is felkészülnek, persze velem együtt.

A gyerekek rendesen járnak edzésre, nekik nem kérdés, az apák is edzenek, úgyhogy aki úszni tud, mind nevez egyéniben is, aki pedig nem tud jól úszni, a váltóban indul.

Eljött a tavasz, én pedig töretlenül edzettem, na jó, nem annyira, mint kellett volna, mert azért szörnyen lusta vagyok (ha nem lennék lusta, hihetetlenül gyors lennék!), leküzdöttem az összes bringás félelmemet, elkezdtem lejárni az uszodába is, hogy lássam, egyáltalán tudok-e még úszni.

Eddig úgy voltam az úszással, hogy az megy valahogy, hatéves koromban megtanultam úszni, s ennyi. Gyerekkoromban nagyon szerettem a vizet, de felnőttem, és hosszú hajam lett és az egész olyan bonyolulttá vált, és különben is, ide-oda úszni a hosszokat rettenetesen unalmas dolog. Aztán most nyár elején lementem az uszodába, és kaptam néhány instrukciót, megnéztem néhány videót és elvárt időeredményt, és nagyon hamar rájöttem, hogy sehol nem vagyok. De annyira, mint Oscar a Cápamese c. filmben, Sykes, a főnöke szépen levezette:

Sykes: A tápláléklánc. Látod? A csúcson Don Lino, aztán én, majd a rendes halak.

Oscar: Vagyis én.

Sykes: Nem. Planktonok, egysejtű amőbák.

Oscar: Ééés aztán jövök én?!

Sykes: Közeledünk, türelem. Korallok, kövek, bálnaürülék és itt vagy te.

Elkezdtem egy kicsit ráfeküdni a dologra, ki is derült, hogy ez nem unalmas cseppet sem, ha az ember a mozdulataira figyel. Úgy gyakoroltam szárazföldön, hogy itthon elővettem a karmozgást, amit az edző mutatott, csak úgy a konyhában nekiálltam gyakorolni. Állati nehéz a gyorsúszás koreográfiája. A legjobb az volt, hogy a medencében visszajöttek a mozdulatok, és szép lassan (szinte) automatikus lett a has alatt levitt tenyér, a fül mellett fel felhúzott kéz vállérintéssel, már csak a levegővételt és a  krallt kellett összehangolni vele és kész is. Persze, nem megy _annyira_ jól, mint szeretném, de haladok, jövő nyárra mindenképp tervben van, hogy bő öt perccel hamarabb végezzek a 750 m úszással :)

A futás továbbra is gyenge pontom, futottam már 5:23 m/km-t, persze, kemény másfél km-t bírtam (a Coca-Cola Női Futógálán, ahol a gyerekeimmel indultam hármas váltóban, nem akartam égetni magam, hogy milyen csiga vagyok, még így is lemaradtam mögöttük fél perccel :) 

Egyszerűen nem tudok gyorsulni, persze, tudom az okait, a túlsúly, a lustaság, a rossz edzésterv, ez mind benne van, a legidegesítőbb, hogy TUDOM, mit kéne csinálni ahhoz, hogy felgyorsuljak, de valahogy képtelen vagyok normális edzéseket tartani magamnak. 

Mostanra azért elértem már, hogy a 6:30 ezreseket viszonylag biztonsággal tudom tartani, (persze a múltkori félmaraton sokkal lassabban ment, de nem abban a távban gondolkodom egyelőre, a 70.3 majd pár év múlva esedékes :)), szeretném hinni, hogy 10 km-en is tudom ezt tartani, na jó, igazából 6:00 alatt kezdeném érezni először, hogy nem csoszogok, hanem futok. Elméletben kurvajól megy ám. Minden :)

Kerékpár: a gyerek egyesületi bringáján egyszer ültem a verseny előtt, és megállapítottam, hogy az országúti bicaj istencsászárság, és majd ha tudom tartani a 25 km/h tempót, akkor az elég jó lesz és két órán belül be is fejezem a sprinttávot.

NA ehhez képest:

Szombat délelőtt leversenyeztek a gyerekek, 5-15 évesek, egy csomót bőgtem meg szurkoltam, elcsukló hangon próbáltam ordítani, hogy HAJRÁÁÁ ... na az vicces, mikor az ember bőgve próbál üvölteni. Próbáltátok már? Nem lehet.

Ebéd utánra már volt egy kis cidri a lábamban, a női felnőtt mezőny 15:15-kor rajtolt a holtág közepéből, úgyhogy kb. 6-8 percet lebegni kellett a vízben, mire elindulhattunk.

Rengetegen indultak a felnőttek között, a 16 évesek is már ezt a távot futják, 0,75-20-5 km. 

Velük nyilván nem állok le izmozni, maradnak a negyvenesek, akikből szintén rengeteg volt, természetes, ilyenkor indulnak be az önmegvalósító hormonok, a kapuzárási pánik (a férfi negyvenesek még annál is sokkal többen voltak :)), klimax, kit mi hajt. Nekem még ott van a gyerekeim előtti példa, igen, tudom, hogy ez olyan izé dolog, de meggyőződésem, hogy tévé előtt sörözve hiába ugatok nekik az egészséges életmód és a sport fontosságáról. Meg hát lássák, hogy utolsónak lenni nemhogy nem ciki, de hatalmas élmény, hogy az ember önmagát legyőzve, átmászva a hatalmas sziklákon, megküzdve a sárkánnyal végül eléri a célt. 

A verseny.

Az úszást majdnem 19 perc alatt sikerült elvégezni, ami nagyon rossz eredmény, és egyáltalán nem vagyok vele elégedett. Vigasztalt a tudat, hogy még mögöttem is jöttek be úszók :)

A depózást gyakorolni kell, jó sok időt szórakoztam a depóban, lábtörlés, zoknihúzás, egyszerűen nem tudok zokni nélkül futni ebben a cipőben, de az időeredményem annyira amatőr, hogy a zoknizás teljesen mindegy egyelőre.

A bringa, hát az egy álom volt. Bolyoztam. ÉN! Hogy az mekkora menőség! Életemben nem mentem bolyban. Mesélték már, hogy lehet pihenni, meg hogy szélárnyék meg sebesség, na de hogy ez a gyakorlatban tényleg ilyen jó, azt sose gondoltam volna. 30 km/h átlagot mentem, amit soha életemben nem hittem volna. Tökjó volt!

Meglett ennek a böjtje, mert nem tudtam, hogy a bringa végén fel kell pörgetni a lábat, hogy a futáshoz meglegyen a kellő pulzus és lendület, így alig vánszorogtam ki a depóból, annyira ki voltam készülve, úgy elfáradtam a kerékpártól. A fordítóig (ami két és fél km-re volt) alig vonszoltam magam, de tényleg, rettenetes, 7-es átlag köridőt mentem, amitől fel vagyok háborodva, és haragszom magamra még mindig. Na jó, most már egy kicsit megnyugodtam, és mantrázom, hogy innen szép nyerni, meg hogy legalább tudom, mik a gyengéim, és a tudás birtokában vagyok, ami a jobb eredményhez kell. 

Egyre inkább úgy érzem, hogy divat ide vagy oda, ez az én sportom, változatos és érdekes, kidomboríthatjuk az erősségeinket, elfedhetjük a gyengeségeinket. 

Nagyszerű dolog ez, folyt. köv.

A félmaratonról

Azt mondják, az első félmaraton is ugyanúgy megmarad az emberben, mint az első maraton.

Nekem biztosan, annyi minden miatt vágtam neki, hogy biztosan emlékezni fogok rá.

Minden 2010 őszén kezdődött, amikor először elmentem Zitával a veresegyházi erdőbe nordic walkingozni. (Örök hálám neki! :))

Gyakorlatilag azóta gyalogolok rendszeresen, két év kellett, mire a futás külön sportként is megjelent az életemben. A nordic walking nagyon jó előszoba a kezdő sportolóknak; a furulya szokott eszembe jutni, a gyerekek a zenetanulást nagyon sokszor furulyatanulással kezdik. Van, aki megmarad a hangszernél, és mellett kezd más hangszert is tanulni, van, aki a furulyát teljesen elhagyja, és "komolyabb" hangszerre tér át.

De én okosan beláttam azért, hogy a nordic walking egy nagyon komoly sportág, nem a bottal sétálásról szól, hanem kondíciót növel, gyorsít, erősít, mindezt úgy, hogy kíméli az ízületeket, gerincet, térdet. 

(És innen üzenem, hogy a furulya is egy nagyszerű hangszer, szerencsére a lányom megmaradt mellette, már öt éve furulyázik, és esze ágában sincs váltani, csodálatos darabokat csodálatosan ad elő, igazán büszke vagyok rá)

A gyaloglás mégis kicsit háttérbe szorult mostanság, mióta rákaptam a futásra és hát - most már mondhatom -, hogy a triatlonra. 

Aztán az embernek eljönnek az életében mindenféle dolgok, munkahelyi, magánéleti, teljesítménybeli hullámvölgyek, próbálja egyensúlyban tartani a dolgokat (a gyerek-munka-házasság kombóját), rájön egy-két fontos dologra, változtat, dönt, egyesít, szétválaszt, sorrendeket állít fel, kapaszkodik - elenged: felnő.

Nálam ez elég sokára jött össze, de úgy tűnik, beértem végre. Persze, ez nem egy hirtelen varázsütés, egy folyamat vége (vagy eleje?), de tudom, hogy ez már a Sárga út, ami mentén most már haladok, másképp, mint eddig.

Ezen a kis ösvényen indultam el, mint Dorothy, 2014. július 20-án Vácról északi irányba, azzal a gondolattal, hogy meglátjuk, meddig jutok, a cél lehet a félmaraton, de ha Verőcénél visszafordulok, akkor sem fogok magamra haragudni, akkor is tudni fogom, hogy ez most ennyi, és nem több.

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy a maraton annyira hosszú, hogy az embernek elfogynak már a felénél a gondolatai, és egy idő után ugyanazokat pörgeti magában újra és újra. Akkor nagyon jól szórakoztam ezen a mondaton, de rá kellett jönnöm, hogy ez valóban így van, egy félmaraton sem kellett, hogy kiürüljön az agyam, és a visszaúton már csak bambultam magam elé, sorra vettem, amit addig végiggondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy semmi nem maradt ki, az életem problematikája nem olyan bonyolult, hogy kitartson 21 km-en keresztül. :)

Felszerelés

Na de ne szaladjunk előre. 

Az egész úgy indult, hogy azon a vasárnapi napon teljesen egyedül maradtam itthon, a gyerekeim nyaraltak, a férjem elutazott, itthon ültem és egyszer csak elkezdett bizseregni bennem valami. Van ez a jó izgulás, amikor mocorog az ember, a lábában van a bugi, nem is tudja, mért, de érzi, hogy olyankor menni kell.

Na pont ezt éreztem. Összeszedtem a holmim, övtáskába 2x3 dl izotóniás ital (5 km-ként másfél deci), kompressziós zokni, térdszorító (jobb térdem belső része fájdogál), bekentem magam sportkrémmel, a kámfor illatától már futhatnékom van, hiába, a pavlovi reflex...

Felvettem a futócipőt és beindultam  Vácra. Este 7 volt, mire elindultam  Kisvácról. 

Az út önmagában nem volt nagyon érdekes, voltak benne meglepő emelkedők, amiket nehezen viseltem, főleg mentálisan, arra gondoltam, mi lesz, ha még ezt is le kell küzdenem, de persze eszembe jutott, hogy visszafelé ugyanez majd lejtő lesz, és az jól fog esni.

Megállapítottam, hogy Verőce kurva messze van Váctól, és ahhoz képest Kismaros már egész közel. Kismaroson letértem a Dunához, az egyik háznál éppen locsolt egy uraság, megkértem, legyen szíves öntözzön már meg engem is, ha már ekkora slag van a kezében, mire ő nagy boldogan össze-vissza locsolt, csurom víz lettem, és nagyon jól esett. A Dunában még megmerítettem a sapkámat, készítettem néhány szelfit, már csak a tisztesség kedvéért, és visszaindultam ugyanazon az útvonalon. Mondtam egy kutyáját sétáltató néninek nagyon büszkén, hogy na most akkor visszafutok Vácra. A döbbenet nem maradt el, én pedig jól kihúztam magam, és elindultam.

Visszafelé már tényleg nem maradt semmim, amin törhettem volna a fejem, megoldottam az összes problémámat, mindenkinek kiosztottam a feladatokat, mindenkit megdicsértem és leszidtam, megvolt a világbéke is, és aztán jól besötétedett, ripsz-ropsz. Verőcén majdnem megálltam hekkezni, annyira elegem volt az egészből, de arra gondoltam, nem lehetek ilyen papírkutya, a kétharmada már megvan, ne bolondozzunk már.

Mire Vácra értem, már egy pár km óta a telefonommal világítottam magam elé a bicikliúton, nehogy belehajtsak egy kivilágítatlan szatírba, érdekes módon nem féltem, de azért szedtem a lábam. 

A múltkor volt egy nagyon fura álmom: azt álmodtam, hogy a Szabadkikötő úton (ami Csepelre visz), ahogy éppen bringáztam,  találkoztam egy pasival, aki úgy nézett ki, mint Alex Claire. Meg akart verni és tartott felém az ütővel, lendítette, hogy majd jól rám üt, de nekem eszembe jutott, amit a férjem (wing tsun kung fu!) szajkóz folyton, hogy nem hátrálni kell az ütés elől, hanem belépni, mert akkor nem talál el, és aztán jól torkon vagy szemen eltalálni, akármivel, de lehetőleg nagyon fájjon neki. Na én az alkarommal úgy torkon nyomtam álmomban, hogy ott helyben elterült, én meg gyorsan eltekertem a biciklimmel.

Na ez az álom jutott eszembe vasárnap is, nem félek én semmitől és senkitől, erős vagyok és bátor, és különben is, jöjjön, aminek jönnie kell.

Szemben Visegrád

Mire visszaértem a kocsihoz, nagyon-nagyon-nagyon elfáradtam, de elképesztően rettenetesen, úgy, hogy 10 percig támasztottam az autót, majd újabb 10 percig csak ültem, és csak azután kezdtem el nyújtani és végül hazajönni. Mondanom sem kell, hogy  nagyszerűen aludtam. 

Az időeredményemmel nem voltam elégedett, kicsit hőbörögtem, hogy milyen lassú voltam, főleg a vége

felé sokszor belegyalogoltam, de a befektetett energia, a teljesítés és a teljesítmény maga, ezek azért büszkeséggel töltenek el, persze azóta mindenkinek elújságolom és mára már azt sem gondolom, hogy az őszi Wizzair félmaratont kihagynám, mert azt hiszem, mégsem hagyom ki, hanem lefutom. A férjemmel. Hogy együtt is legyen meg.

Dicsekedjünk!

Hajrá AFE

Egyre több visszajelzést kapok barátoktól, ismerősöktől, hogy a bejegyzéseim hatására kezdtek el mozogni. Valami motiváló erőt azért biztosan sugárzok, nem is, ez JEDI erő!

Nem vagyok ezzel egyedül, sokan képesek vagyunk rá. Nem is kell hozzá semmi más, csak a saját motivációnk, a lelkesedésünk és a közlésvágyunk (-kényszerünk :)). 

Az embereknek emberközeli példaképek (motivátorok) kellenek. Ha valaki ultramaratont fut rekord időkkel, az nagyon riszpekt, de kb. annyira hat meg, mint a holdra szállás. Nem tudok vele azonosulni, nem tudom hová tenni a dolgot. Iszonyú büszke vagyok az összes magyar sikerre, de attól, hogy Kovács Ági világbajnok lesz, én nem akarok úszó lenni, illetve nem attól akarok majd az lenni. Gyerekként persze teljesen más a helyzet, a gyerek olimpiai bajnok és világsztár akar lenni, az teljesen normális abban a korban. 

De legyünk őszinték: negyven felé közeledő vagy már negyvenen túli nők, asszonyok, anyák, fériak, apák másképp látják a dolgokat. Nekik a hétköznapi történetek kellenek, akik felállnak a fotelból, megelégelik a plusz 10, 20, 50, 60 kg súlyfelesleget, amit az élet rájuk pakolt, vagy a stresszt, a munkát, a családot, és elindulnak: szenvednek, utálják, de csinálják, néha (gyakran) megtorpannak, káromkodnak, visszaülnek, káromkodnak, felállnak, mert mégse jó így, csinálni kellene.

Kell a sikerek (igen, az is, hogy EGY kilométert futottam 10 perc alatt) beszámolója ugyanúgy, ahogy a kudarcok elmesélése is, érezniük kell, hogy akik sportolnak, azok is pontosan ugyanolyan emberek, mint ő. És igen, nekem is 42-es a ruhaméretem (lehet, hogy már csak 40-es :)), tutira plusz szájz vagyok, nagy a seggem, iszonyú sonkáim vannak, és ez így hiteles és emberközeli, akkor is az lesz, ha majd csak 38-as ruhákat fogok hordani. Mindjárt :)

De ott van például a DK, csak hogy messzebre ne menjek. Rengetegen csatlakoztak hozzá.

Arra biztatnék tehát mindenkit, hogy ossza meg minden örömét és bánatát, ami a sporttal kapcsolatban érte, hogy ezzel magán és másokon is segíteni tudjon. 

Aztán mikor az ember nem a mások történeteiből merít erőt, hanem ő maga lesz a JEDI erő, aki vonzza, hajtja, mozgatja az embereket, akkor már magától megy a szekér. Persze, akkor is lesznek kudarcok, akkor is simán visszafordulok ötszáz méter után, ha éppen rossz napom van, akkor is elolvasom és meghallgatom a többiek sikereit és kudarcait, de csodálatos az érzés, hogy hányan kezdik el miattam, hányan kérdeznek és hány embernek tudok segítséget nyújtani pusztán a saját sztorijaimmal.

Úgy lettem dobogós, hogy a
korosztályomban csak hárman indultunk :)

Én például - a nagyobb tömegrendezvényeket kivéve - szinte mindig utolsó vagyok. A falusi futóversenyen, a tereptriatlonon, a kisebb létszámú futásokon. De ez engem egyáltalán nem érdekel. Még mindig sokkal de sokkal menőbb vagyok, mint az, aki el sem indul! Persze, nem azt mondom, hogy mindenkinek versenyezni kell, nekem ez a heppem, szeretem magam kipróbálni, tudni, hogy mit bírok. Furcsán dolgozik bennem az adrenalin is, mindig azt mondják, hogy majd a versenyen mennyivel gyorsabb lesz az ember, hajtja a tömeg meg az izgalom. Na, hát én a legritkább esetben vagyok gyorsabb, mint egyedül. Szerencsém viszont, hogy egyedül is hajtom magam, nem sumákolom el az edzést, ha már belekezdtem (ha meg elsumákolom, akkor bevallom :)), nem azért állok fel a futópadra, hogy sétáljak egy fél órát, majd a szomszédasszonynak elmondjam kerítésen keresztül, hogy járok kondizni. 

Tényleg, nem is értem igazán ezt a lelkületet. Felnőtt emberek elmennek bármilyen edzésre. Fizetnek érte, akarják, saját önszántukból mennek oda. És nem adnak bele mindent. Azért fizetnek egy csomó pénzt, hogy ne csináljanak semmit. Küzdősportra járnak, de nyávognak a harmadik ütés után, hogy fáradtak. Kondiznak, de két lábtolás után leszállnak a gépről. Mi ez, ha nem motivációhiány? 

Repülök

Én úgy gondolom, hogy ha csinálni kell, akkor csinálom, és ja, nyilván belehalok, de utána mennyivel jobb érzés, hogy megtettem mindent, aztán vagy sikerül vagy nem. 

Nem vagyok egy maximalista, ezt a bélyeget senki nem sütheti rám. Amit szeretek csinálni, azt tisztességgel elvégzem, de a muszáj-dolgokat csak annyira, amennyire muszáj. A virágoskertemben mángold termett (kertészeti affinitásom nulla), azokat a növényeket szeretem, amiknek értelme is van, ilyen például a zöldség, rengeteg paradicsomunk lesz idén is, mert azt nagyon szeretem és hajlandó vagyok foglalkozni is vele. Amolyan elfogadó gazdálkodás a mienk, ami megél, maradhat, ami kipusztul, az úgy járt. Nem fogok senkinek könyörögni, ha egyszer nem érzi jól magát nálunk. 

Viszont aki jól érzi magát - legyen az növény, állat vagy ember -, annak igyekszem a maximális boldogságot megteremteni, szeretgetem, meghallgatom, motiválom, amit csak akar. 

Ez a kis intermezzo csak úgy jön ide, hogy magamat is pont így szeretem, ha már megéltem itt nálunk, akkor próbálom kihozni magamból a legjobbat, úgy szeretgetem és motiválom magam, hogy mozgok, újabb és újabb célokat tűzök ki, versenyeken indulok, hogy utolsó lehessek. Utolsónak lenni a legjobb. Az utolsónak mindenki drukkol! Garantált ováció :)) 

Ezen a napon 2x7 km-t futottam, vesegörcsöm is volt futás közben, és csak a váltó miatt nem adtam fel.
fotó: Pereszlényi Erika  

A nehezebb út hordozza a nagyobb tanítást - Életem első tereptriatlon versenye

Tavaly már kóstolgattam a triatlont a Velencei-tónál, de ez egy olyan műkedvelő rendezvény, viszont kellemes és kezdésnek nagyszerű. Ha komolyan veszi az ember, futja a túraútvonalat, és még arra is figyel, hogy gyorsan depózzon, akkor nagyon jó edzés.

Bánk Terepfesztivál:

A rajtcsomag igen komoly volt, volt benne zokni, úszósapka, óriáspóló.

A rajtszámokat felszereltük a bringákra és magunkra, majd besétáltunk a depóba, letettük a bicikliket és mellé a ruházatot, ami az úszás után kelleni fog.

Rajt:

A férjemen és rajtam kívül a rövid távon (0,3-7-3) egyetlen 30 fölötti sem volt, egyesületi versenyző gyerekek közt indultunk, akik simán lehagytak minket már 20 méter úszás után, de ez egyáltalán nem zavart, sőt, én még egész jól úsztam is hajlott koromhoz képest  (nem utolsónak szálltam ki a vízből, két gyereket és egy férjet előztem meg :) )

A víz nagyon kellemes volt, pedig féltem, hogy fázni fogok, de mindenbe úgy megyek bele, hogy félek, aztán mégis gázolok ezerrel. Nyolc percen belül úsztam a 300 métert, ami egy rettentően lassú tempó ahhoz képest, hogy 20 percen belüli kilométert várok el magamtól jelen állapotomban, de bennem volt a szokásos para, hogy nem szabad magam kiúszni, mert még fogalmam sincs, mi vár rám, és ha nem tudom befejezni a versenyt, akkor ezen fogok nyünyörögni hetekig, hogy feladtam.

Sajnos a szervezők egyáltalán nem vették a fáradságot, hogy a LITE távosoknak bármilyen tereprajzot, helyszínrajzot mutassanak, a rajt előtt 2 perccel tudtam meg, merre kell úszni, a többi pedig néma csend, fogalmam sem volt, merre hány méter (függőlegesen legalábbis).

Kiszálltam hát a vízből, elszaladtam a depóba, illetve elszaladtam mellette, mikor rámszóltak, hogy "Te nem versenyzel?"... jaaa de, akkor inkább a kapun kéne próbálkozni..

83-as rajtszámmal a bringám, következő vágyam egy terepgumi. 

Megkerestem a bicajt, ott gyors törölközés, magamra vettem egy pólót és egy futógatyát, mert tartottam tőle, hogy 1. a nemrég volt vesegyulladásom kiújul, ha nem vezetem el magamon valamerre a sok vizet, 2. ha elesek a bringával úszódresszben, akkor mi lesz.

Cipőt vettem, sisakot és irány az erdő, szerencsére nagyon sok szervező nagyon jól irányított, 7 km-en eltévedni se nagyon lehet.

Írták ugyan, hogy 90 m lesz a szintemelkedés, de azt álmomba nem gondoltam, hogy ezt cukorsüvegként kell elképzelni, egy iszonyatosan merekek dombon felmenni, majd egy ugyanolyan meredeken lejönni.

A legnagyobb kihívás nekem a bringa, tavaly ilyenkor még halálfélelmem volt a kis utcán is lejönni, nemhogy egy hegyoldalban, de ami nem öl meg az megerősít, illetve egyszer élünk, lássuk mi lesz belőle.

Egy darabit tekertem, de aztán hamar kiderült, hogy ezt nem fogom sokáig bírni, így mikor megláttam előttem messze a kissrácot, ahogy tolja a bringát, nagy megkönnyebbüléssel én is leszálltam, ciki, nem ciki, taszítottam felfelé, de abba is majd' belehaltam.

Felértem egy fordulóhoz, búzatábla széle, a hosszú táv ment balra, mi meg jobbra, megláttam a viszonylag vízszintes utat, és nagy örömmel pattantam bringára, eresszed bele a búzába. Örömöm nem tartott sokáig, mert a búzatábla végeztével balos kanyar következett, ahol egy még durvább meredek várt, még mindig felfelé, hát megint toltam a bringát, ekkor utolért a férjem, együtt megállapítottuk, hogy ez egy nagyon aljas húzás volt, mi már lejtőt akarunk.

Hamarosan elkövetkezett az is, egy laza bukkanó után olyan lejtőt kaptunk, hogy öröm volt nézni - már annak, akinek volt terepgumija - , én anyáztam és káromkodtam, nem vagyok normális, minek kellett ebbe belemenni. Egy darabig próbáltam elereszteni magam, de egy fékezés alkalmával beborultam egy csipkebokorba, na akkor azt mondtam, hogy én ezt nem merem, messze a föld, én meg magasan, a hátsó fékem mintha nem is lenne, csak csúszok az ösvényen, a kerék nem fog, még csak nem is gurulok, leszálltam hát a drága meridámról, és futottunk kéz a kézben (Merida meg én)  lefelé. A férjem ekkor már hetetdhéthatáron túl volt, legközelebb csak a célban találkoztunk.

Végre leértem, visszaültem a nyeregbe és besírültem a depóba. Nem találtam a cuccom, akárhogy néztem, így letettem egy helyre a bicajt, ahol kb. volt (nem volt kijelölve senki helye, mindenki oda tette, ahová érte), ledobtam a sisakot mellé, kifutottam  és kellemes tempóban kocogni kezdtem a tó mellett. Egyszer mutatták a cél előtt, hogy itt fel balra. Móricka elképzelte, hogy futunk egy kedves kört a faluban/erdőben, aztán már vége is. Erre befordultam a fák közé, látom ám, hogy falépcsőn kell felfutni, na akkor egy kicsit kiborultam, magamban beszéltem dolgokat, feltempóztam (nem futva, azt nem bírtam meg) a falu felső felébe, ahol jött egy hosszú egyenes utca, azon végig, szembe már jöttek a fiatalok, és az utca végén volt egy frissítőpont, ahol végre ittam és elkaptam néhány szem mazsolát, hogy ezt a kicsit még kibírjam. Megkerültem egy másik búzatáblát, és egy másik utcán visszafelé felcaplattam (ebbe belegyalogoltam, hát istenem), majd újra a frissítőponthoz, ahol megint ittam és megint vettem pár szem mazsolát, mondtam a frissítősöknek, hogy drukkoljanak az anyukáknak, mármint nekem, vissza a hosszú utcán, ahol szembe futott a fiam, aki akkor rajtolt a 3 km-es bulifutáson, pacsiztunk, és végül leértem egy másik lépcsőn a tóhóz. Tévedés azt hinni, hogy erdőben lefelé lépcsőzni kellemesebb, mint felfelé. Fáradtan lefelé menni szerintem sokkal rosszabb. De azért ott már szedtem a lábam. Mikor kiértem a tópartra, épp akkor jöttek az első hosszú távosok, akik akkor kezdték a futást, komolyan mondom, élmény volt közöttük azt a 100 métert futni, na nem mintha tudtam volna tartani a tempót, de a végét így könnyebb volt meghúzni, és mosolyogva érhettem célba, ahol ott várt a férjem, vízzel, öleléssel.

Kaptam érmet is, nagyon szép színeset.

És amikor

És amikor azt hiszem, hogy most már tényleg nagyon jó fej vagyok, és mindent megteszek. 

Türelmes vagyok, a végtelenségig és még azon is túl. Nem csinálja végig az edzést, mert fáj a gyomra (???), és amikor hazaérünk, akkor újra hisztizik, ha nem hallom meg, de attól is, ha meghallom, ha nem válaszolok, ha nem _úgy_ válaszolok, ha megengedem vagy ha nem engedem meg... mindenhogy hisztizik. 

Megértő vagyok, megvigasztalom, amikor kettest hoz a másik gyerek, nem az ő hibája, hogy nem tanult. Bőg, hogy ebből az iskolából most már tényleg vegyem ki, mert ettől az osztálytól semmit nem kap, csak sírógörcsöt.

Higgadt vagyok, amikor a nagy is rákezdi, hogy semmi nem jön össze, a szódogát is elcseszte, a szolfézs vizsgára sem ment be, mert nem volt nála ünneplő. 

MI VAN????

És a telefonban is bájos vagyok a férjemmel: ó persze drágám, majd én rendet csinálok, takarítok, elviszem a kocsit végre a gumishoz, kidobom az üveget a szelektívbe, megtanulom a gyerekekkel, megbeszélem a gyerekekkel , megszervezem a gyerekeknek, elviszem a gyerekeket, te csak menj edzésre, mert az neked jót tesz. Ma is menj, holnap is és holnapután is.

A munkahelyemen is minden szuper, rettenetesen el vagyok maradva a munkámmal, egy hétig kéne dolgoznom napi 12 órában, hogy utolérjem magam, hát még ha szeretném, ez nem is zavarna, de gyűlölöm. 

Nem tudok napi 12 órát dolgozni, mivel fél 4-re itthon kell lennem, hogy a gyerek eljusson az edzésre, reggel is én keltem őket, mert a férjem még alszik, délután is én viszem őket, mert még nem ér haza. És nem érti, hogy mért alszom el este 9-kor a filmen már a főcímnél. Persze, bazmeg, mert ötkor kelek.

De minek is kelek ötkor, ha itthonról is tudnék dolgozni.

DE ÉN NEM AKAROK ITTHONRÓL DOLGOZNI, értsd már meg, nem tudok itthon dolgozni, végre van egy hely, ami nem itthon van, 13 év után ez az első év, amikor nem vagyok itthon. Ó igen, tudom, hogy ez most sokba kerül. Nem, ne haragudj, nem érdekel.

És ezek után, amikor tényleg lenne egy órám, hogy fussak (nem saját időben, öncélúan nem járkálunk ám edzésre, az nekünk nem jár, hanem csak amíg a gyerekek úsznak/futnak/bicikliznek, akkor lehet. Vagy lehet bevásárolni is, az is remek program), hogy levezessem ezt a sok remek dolgot, hogy végre egyedül maradjak a gondolataimmal, és tényleg arra gondoljak, amire akarok, álmodozzak arról, akiről csak akarok, egy lépéssel közelebb kerülhessek ahhoz az elérhetetlennek tűnő célhoz, amit kitűztem magam elé (a gyorsulás, a félmaraton, a félironman), és végre süt a nap, és minden minden szuper lenne egy órácskára , akkor annyira fel vagyok fázva, hogy 10 percenként kell pisilnem, és minden alkalommal szülési fájdalmaim vannak, hangosan nyögök a vécén, a gyerekeim nem tudják, mi bajom van. Így nem tudok még futni sem!

Kiülök hát a kocsiba, jó meleg az ülés, sütötte a nap. Felhívok valakit, csak pár mondat, de ő sem vidám. Ki vagyok borulva, és akkor végre elkezdek bőgni. 

Nekem így szar.