Naszály Trail 2015

Az egész évemet sportteljesítmény szempontjából kidobhatnánk a kukába, mégis van két verseny, amiért ezt az egész hercehurcát a vesegyulladásokkal, fájdalmakkal és epeműtéttel érdemes volt végigcsinálni, az egyik a Balatonman Kenese 40.5 , a másik pedig a Naszály Trail. Ez utóbbi több okból is a szerelmem. Egyrészt itt lakom. Hiába vagyok gyüttment, hiába csak 11 éve látom nap mint nap ezt a fantasztikus vidéket, úgyis a magaménak érzem, egész életemben ilyen helyen szerettem volna lakni. És milyen szerencsés vagyok, hogy ez az álmom valóra válhatott.

A másik, hogy ez a hegy egy szemét kis ribi, mindig megviccel, amikor jó kedvében van, és az időjárás kedvező, akkor azért hívogat, amikor pedig esőben, rossz időben csupa agyagos, sáros, nyálkás, szutykos, azért vonz. Mindenképpen magadévá akarod tenni. Amit a csúcson kapsz tőle, az páratlan élmény mindkét esetben.

Harmadszor indultam neki a Naszály Trailnek, másodszor értem célba. Első alkalommal (2013) még nem volt S táv, volt a 24 km és a 48. A kisebben indultam, de hamar beláttam, hogy ez nekem még nem való, kiment a bokám, visszaballagtam hát a rajthoz, és bevártam a többieket. 

Tavaly nagyon vártam, nagyon akartam, nagyon fel voltam fázva. Megkértem a férjemet, hogy tartson velem az S távon, végig legyen ott, ne fusson el, ne hagyjon el, jöjjön és húzzon, szóljon rám, el fogom küldeni a picsába, de ne foglalkozzon velem, mert nem személyes, csak olyan leszek, mint mikor szültem, semmi különös, de nem baj, ő csak hajtogassa, hogy csak a következő szalagig, csak a kanyarig, csak a dombig , csak a hídig, és én majd megyek, ahova mondja. 

Így is lett, útközben néha megálltam pisilni, de magamhoz képest jó idővel célba értem. Szerencsére megértő lélek, tényleg elküldtem a picsába, tényleg ordítoztam vele, és tényleg nem hagyta magát. 

Idén NULLA felkészüléssel csináltam végig, de olyan fergeteges hangulatban, éppen csak szintidőn túl beérve, hogy rég volt ilyen jó.

Nekem ez az évi kedvenc versenyem, erre várok egész évben, tudtam, hogy bármi történik, ezen ott kell lennem. A hangulat, a társaság, a dagonya, a hegy, mindent-mindent szeretek.

Először jött velem gyerek, a fiam is indult ezen a távon (17 km), akit behálózott a hosszútávú futás és a terepfutás. 

A férjem nem tudott eljönni, így csak magamra hagyatkozhattam. Mivel esős idő volt a verseny előtti napokban, számíthattunk rá, hogy rettenetes sár lesz, de ebben tényleg ez a jó, ezért jönnek ide a futók, ezt élvezik. Tényleg.

Nem vagyok egy gyakorlott terepfutó, viszont a gyaloglás alatt nagyon jól megismertem a hegyet, és nem hiszem, hogy a könnyebb pályák közé tartozna a Naszály, biztos vagyok benne, hogy az egyik legnehezebb terep Magyarországon. Sokszor kellett magamat figyelmeztetni, hogy ne álljak le, igenis csináljak úgy, mintha kergetne a Tatár, fuss, ne pihenj, majd pihensz a célban. Ejnye.

A csúcsig olyan tempóban haladtunk, hogy két emberrel is megismerkedtem, Henivel és Lacival. A csúcsig háromszor spárgáztam a talajviszonyok miatt (agyagos sár  + avar + kövek), de ügyesen estem, komoly bajom nem lett, még zúzódásom sem. A tetőn várt Pepe, mondja, hogy a fiam már elhúzott rég, szaladtam utána. Lefelé repesztettem a sáros avarban, az egyensúlyozás jól megy, valami haszna csak volt a sok jógának. Végre elértem a kosdi elágazáshoz. Várnak a lányok, a kosdi önkéntesek, mondják nekem, hogy "Szilvike, a kisfiad már fél órája elment!" .. jól van, jól van , szaladok, csak kérek még egy kis banánt meg kólát, és már itt se vagyok. Fotózkodtunk egy sort, aztán usgyi.

A gyadai réten sokan lehagytak, a gyorsabb középtávosok, a még gyorsabb hosszútávosok, akik addigra értek utol. 

Még tartogat egy pár fricskát a hegyoldal, emelkedő, függőhíd, csúszda (ez egy sáros, teljesen sima dombocska volt, lefelé csúsztam rajta, állva, mintha snowboardoznék, még élveztem is).

A végén már az utolsókat rúgtam, vártam, hogy a kanyarban ott üvölt majd a sok ember, ehhez képest, Boróka lányom két barátjával, jönnek, futnak mellettem, beszélnek, csacsognak, én meg csak haldoklom és határtalanul boldog vagyok, amikor beérek a célba. 

I love this game.

Terepfutó akarok lenni!

Terepfutó akarok lenni!

Terepfutó akarok lenni!

Meg triatlonista. Igaziból. 

Mindig a sárga úton

Anatomy trains

Az a típusú ember vagyok, aki nagyon sok mindent szeretne csinálni, és azokat mind lehetőleg egyszerre. Szeretek beleugrani a dolgokba, nem foglalkozom sokat az előzményekkel és az esetleges mellékhatásokkal vagy következményekkel.

Amit csinálok, azt 100%-ig csinálom, persze vannak utálom-dolgok, amiket muszájból kell, és azokat nem csinálom olyan jól, csak megcsinálom.

Általában harminc-sok/negyvenes éveikben járó nőkre jellemző, hogy elkezdenek önmegvalósítási rohamban kitörni, én sem vagyok kivétel. Erre a korra ülepszik le egy csomó minden az emberben, megérik dolgokra, szerintem egyetemre is ilyenkor kéne elkezdeni járni, nem akkor, amikor az embernek még fogalma sincs róla, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz... 

Jó, persze, nem kell velem vitatkozni, tudom, hogy mi a rendszer, mikor mit kell , és azoknak a nagyon szerencsések, akik maguktól vagy a szüleik nyomására már igen fiatal korukban orientálódnak, hagyni kell a minél hamarabbi kibontakozást, meg ugye egy orvosit sem szokás negyven éves fejjel elkezdeni.

Én most kezdem érezni, hogy néhány éve elindultam egy olyan úton, amit sajátomnak érzek, amit igazán élvezek, és amivel az emberiség jobbá tételéhez és a világbékéhez hozzá tudok járulni. 

Most jövök a Dinamikus manuálterápia képzésről, a Holisztikus Medicina Alapítvány szervezte, ez egy manuálterápiás nagyképzés része, de önálló életre kelt, így szabadon bárki elvégezheti. Persze némi előképzettség nem árt, hiszen a tanfolyam 2x5 napja alatt napi 8 órában orvosi latinul beszélnek. Csak.

Azt hiszem, ez volt az év legfárasztóbb hete, egész nap zsongott a fejem a rectus capitis posterior major meg a spina iliaca anterior superior kifejezésektől, de belejöttem, én győztem ! :)

A húsz fős társaságból hatan nem voltunk gyógytornászok, volt három masszőr srác, egy tai chi-s, meg ketten Almásy Csillától kerültünk oda. Nagy mázlink van, hogy Csilla ilyen alaposan és odaadóan szánkba rágta az izmokat meg az izomműködést, egyáltalán nem lógtunk ki a csapatból.

Megtanultunk teszteket csinálni, volt tartásvizsgálat, tartáshibák elemzése, fascialazítás, triggerpont-kezelés és kiiktatás.

Először akkor estem transzba, mikor ott turkáltam éppen valaki oldalában, és egyszercsak, hosszas előkészítés és felületes izmok alá bújkálás után megéreztem a belső ferde hasizmát az ujjam hegyével, ahogy a rostok más irányban futnak, mint a fölötte lévő külső ferde hasizmon. Elképesztő volt. A még nagyobb révülés akkor jött, amikor ennél sokkal mélyebbre értem, ilyen több helyen is volt, az egyik a nyakon lévő izmoknál (ez azért elég para elsőre :)), aztán a csípőhorpasznál. Ott éreztem, hogy jó helyen vagyok. Nekem itt van dolgom, elmélyülve a vendég szöveteiben, tudni, hogy amit tornán erősítünk, az milyen hatással van az egész testére, kézzel foghatóan megtapasztalni, milyen a rövidült és megnyúlt izom, milyen érzés, ha megmozdul, és bekapcsolnak sorban az izmai, milyen ha lokálisan fáj, milyen ha globálisan, kiiktatni, fellazítani azokat a pontokat és területeket, amelyek fájdalmat okoznak és/vagy gátolják a mozgását.

Nem szeretném hagyni nagyon ülepedni ezt a tudást, igyekszem minél többet gyakorolni (jelentkezőket emailben várok :)).

Második nap után a kisebbik lányomat fektettem fel a konyhaasztalra. Mondom neki, hogy feküdjön hasra, a könyöke alá teszek egy párnát, és a kézfejét fektesse a fenekére.  Kérdezi, hogy mit csinálok. Mondom neki, hogy kikapcsolom a rombuszodat. Erre  elkezdett röhögni, mondja, hogy matekon most éppen trigonometriát tanulnak, és még nincs kész a házija, majd megmondja a tanárnak, hogy "csókolom, nem csináltam házit, mert az anyukám kikapcsolta a rombuszomat" .

Ilyen vidám velem a triggerpont-keresés :)

A wannabe futó

Én egy WANNABE FUTÓ vagyok.

Vágyom rá, hogy futó legyek, De nem vagyok. Futok, és mégse.

Nem küzdök érte, hogy gyorsabb legyek, nem követek semmilyen edzéstervet, nincs bennem tudatosság, versenyszellem, vágy a jobb és jobb teljesítmény elérésére. Nem szeretnék 1:45-ös félmaratont, nem akarok maratont, nem akarok senkit leelőzni.

Egy dologra vágyom csupán, hogy amikor abbahagyom, akkor elégedetten vigyorogjak, mint a vadalma, és örüljek annak, hogy jól esett és azért futottam, mert hihetetlenül élveztem.

Persze minden héten eldöntöm, hogy a jövő héten tényleg betartom, amit elterveztem, tényleg fogok heti háromszor futni menni, simán megbírom, persze, és minden év végén eldöntöm, hogy a következő szezonra milyen versenyeket fogok szuperül teljesíteni.

Eddig nagyjából tartottam magam az elvárható minimumhoz, de ez az év minden várakozásomat alulmúlta. LOWPOINT, LOWPOINT, LOWPOINT... ezt harsogtam hetente, havonta.

Kezdődött minden azzal, hogy tavaly karácsony óta folyton vesemedence-gyulladásom volt, aztán kiderült, hogy nem is a vesémmel van gond, hanem epekövem van. De addig már megvolt egy-két verseny, volt köztük egy Mogyi Triatlon Baján, életemben nem szenvedtem annyit, mint ott (a futópálya mondjuk egy borzalom volt - mivel nem tudok rendesen kerékpározni), semmi nem ment, minden szar, mindenki kapja be, utálom, hagyjatok, pfúúújjjj.

Erre mégis bevállaltam két kört a K&H félmaratonváltón. Normális vagy, Szilvia? Járni se bírsz! A második 7 km-t remek 56 perces idővel sikerült lefutnom legyalogolnom. 

Faddra  (triatlon) már úgy mentem, hogy oké, na még itt végigbénázom a pályát szombaton, aztán vasárnap befekszem a kórházba, hétfőn megműtenek, és minden jóra fordul.

Egy hónappal később életem legjobb hangulatú triatlon versenyén vettem részt Kenesén, futni még mindig nem sikerült, de végig mosolyogtam (a víz alatt is), és az úszás állati jól ment (nem röhög a sok fiatal... magamhoz képest volt állati jó, oké?), a bringa melós volt és félelmetes (a fordítónál ordítottam a frissítő fiúnak, hogy VIGYÁÁÁZZZZ, JÖVÖÖÖKKK! - nem vette komolyan, majdnem elcsaptam), és aztán futottam egy olyat, amilyet, viszont rengeteg ember jött még utánam, simán menő voltam :)) Imádtam!

És minden jóra fordult, tudok megint 6.30-cassal 5 km-t futni, ami jó érzés, és nem is megerőltető, meg kéne erőltetnem magam, mert megint a fejembe vettem dolgokat, és ha nyugdíjas tempóban tötymörgök, akkor szintidő után fogok beérni. De majd meglátjuk, a kéne meg a kedvem van hozzá két külön dolog, és az utóbbi sokkal erősebb szkanderben.

Nagyon sok tervem van, írom szorgalmasan egy cetlire, akarok Naszály trailt, januárban félmaratont , július végén 5i50-et, szeptemberben Füreden olimpiai távot (ezeket még nem mondtam a férjemnek :)), és ha nem csinálom rendesen a heti három futást, akkor nem fog menni. 

Úgyhogy most csinálom, jó? Segítsetek, hogy csináljam! Gondoljatok rám sokat! Cserébe nagyon sokat fogok mosolyogni és puszikat dobálni.

Köszönöm, drágák vagytok :)

Miért legyél önkéntes?

Őszintén szólva nem régóta foglalkozom tudatosan az önkénteskedéssel, viszont nagyon intenzíven sem csinálom. Ami belefér a világképembe, életembe, időmbe, azt viszont szívvel-lélekkel teszem.
Egyre többször kapom magam azon, hogy más embereknek akarom az életet megkönnyíteni, régebben is sokat segítettem, beszélgetéssel, apróságokkal, ez bizonyos, csak nem tudatosan műveltem, inkább csak a neveltetés, az ösztön munkált bennem.
Most viszont már bevonom a családomat is, mert jó példával akarok elől járni, boldogulunk, vidámak vagyunk, sportolunk, szeretünk, beszélgetünk, önkénteskedünk.
Eddig csak néhány rendezvényen vettünk részt, futottam félmaratont a Magyar Élelmiszerbankért, a lányommal felszolgáltunk adománygyűjtő rendezvényeken, és legutóbb egy kétnapos terepfutóversenyen, a Trans Mátrán frissítettük a maroknyi versenyzőt az erdő közepén felállított ellenőrzőponton.
Összeszedtem pár PRO érvet az önkéntes munka mellett néhány példával, de minden úgysem fog eszembe jutni, határ a csillagos ég. A pontokba szedés semmit nem jelent, csak annyit, hogy könnyebb hivatkozni egy-egy pontra később.
Kontrák nem jutottak eszembe olyanokon kívül, hogy néhány esetben pénz- és  időigényes és hogy az ember neaggyisten ebolás lehet tőle, de ezektől a semmiségektől talán tekintsünk is el :)
Lássuk:

1. Változatos! (Tényleg bármit és tényleg bárhol!)
2. Vidám! (felvidítani embereket és állatokat a legnagyszerűbb dolog. Akinek segítesz, hálás lesz, hogy visszahoztad az életkedvét. A többi önkéntessel egy csomót lehet röhögni)
3. Kortalan! (bárki, bármikor, bármennyit)
4. Jó levegőn lehetsz egész nap. (szervezett túrán vagy futóversenyen való frissítés, erdei szemétszedés, madárgyűrűzés )
5. Ki sem kell mozdulnod a városból. (szegénykonyha, városi közösségi szemétszedés, betegápolás, városi futóversenyeken frissítés, állatvédő munkák)
6. Megismerkedhetsz egy csomó emberrel. (az összes többi önkéntessel, illetve azokkal, akiknek segítesz)
7. Nem kell megismerkednek senkivel. (a többi önkéntes nagyon elfogadó és toleráns, úgyhogy nem kell barátkoznod, ha nem akarsz. Akin segítesz, az meg örül, hogy él. Az állatok nem beszélnek vissza)
8.Ha vannak pszichológusi ambícióid, itt kiélheted. (az emberek egyszercsak  elkezdenek sokat beszélni magukról. Végre meghallgatja őket valaki)
9. Nem kell mindenki nyomorát meghallgatni. (nagyon sok helyen nincs rá idő és keret sem, illetve lásd 6. pont)
10. Példa vagy! (bővebben a bevezetőben. De nemcsak a gyerekednek, hanem mindenkinek. Hidd el, hogy amit csinálsz, nagyon sok emberre hatással van. Gondolj csak arra, hányan kezdenek futni annak hatására, hogy az ismerősük a futásait posztolgatja! Ez ugyanúgy ragadós )
11. Ha bonyolítós fajta vagy, a végtelenségig bonyolíthatod. (például egy afrikai önkéntes expedíció megszervezése orvosokkal, gyógyszerekkel, engedélyekkel, vízumokkal és sok-sok kenőpénzzel)
12. Ha faék-típusú vagy, lehet az egész tökegyszerű. (odamész egy állatmenhelyhez és segítesz. Becsöngetsz az idősek otthonába és segítesz...)
13. Ha szereted az állatokat, ott a helyed!
14. Ha nem szereted az állatokat, egyáltalán nem kell velük foglalkozni.
15. Az önkéntesség egy hatalmas BULI!
16. Az az elismerés, hála és köszönet, amit ezért kapsz, felbecsülhetetlen. Szeretni és/vagy tisztelni fognak, ezzel választásokat lehet megnyerni, ezzel ügyeket és embereket lehet megnyerni. Olyan feltöltő ereje van, ami nagyon kevés dologgal érhető csak el. 
17. Mindenből pont annyit teljesíts, amennyit vállalni tudsz és akarsz. A nagyon pici apróságok is rengeteget számítanak. (Ha szurkolsz, mosolyogsz, banánt szeletelsz, az is ugyanúgy számít!)
18. Ha nem szeretsz emberek közé menni, akkor is tehetsz jót: sütsz egy tálca sütit, beadod egy ételosztó szervezetnek (pl Heti betevő ) és ők szétosztják. (köszi, Gombi)
19. Nem kell óriásrendezvényre menni a kellő töltöttség eléréséhez. A kicsik meghálálják magukat. A nagyok meg azért jók, mert nagyok :)

Ez csak a kezdet, amint eszembe jutnak újabb pontok, ki fogom egészíteni. Ha van hozzáfűznivalód, nagyon szívesen veszem, azt is beleírom.

HAJRÁ!

A fotó Kosdi Önkéntesek (ÖNTEK) farsangi jótékonysági rendezvényén készült.

Hajrá, Kislány, pörgesd fel! Avagy negyvenésfeledik szülinapi ajándékom története

Már tavaly ezen pörögtem, hogyha 40 leszek, akkor miket fogok majd csinálni. Azon kívül, hogy szerveztem egy nagy bulit, ahol (öröm)ittasan énekeltem és flamencot táncoltam, nem pont úgy sikerültek a dolgok, ahogy elterveztem. Előző bejegyzésemben részleteztem sok mindent, itt már nem tenném.

Szóval erre a versenyre nagyon akartam menni. Nagyonnagyon

Ez pedig a Balatonman Kenese 40.5 ., ami egy  950 méter úszásból, 32,5 km bringázásból és 7 km futásból álló speciális triatlon táv. Kicsit hosszabb, mint a sprint, kicsit rövidebb, mint az olimpiai. Pont egy negyvenes anyukának való :)

Eddig sprinttávon indultam kizárólag (leszámítva Bánkot, ami még kevesebb volt), azon is csak háromszor, de Kenesén célba érve _majdnem_ azt állapítottam meg, hogy pont 200 méterrel, 12,5 km-rel és 2 km-rel hosszabb, mint amit én végig tudok csinálni :)

Azért majdnem, mert mindig mindig kiderül, hogy a versenyek kimenetele nem a távtól és nem a nehézségtől függ, hanem attól, hogy AKAROM-e,  ÉLVEZEM-e amit csinálok  és VÁGYOM-e, hogy jó legyen.

Ezt akartam, vágytam és élveztem. Határtalanul.

Pedig nem indult jól a reggel, alig tudtam Borókát felébreszteni, mindenképp akart jönni drukkolni,  útközben valami történt a kocsival, amitől nem ment olyan jól, de csak mosolyogtam, és röhögcséltem, izgatott voltam, vártam nagyon, hogy olyat csináljak, amit még eddig soha. Neoprénben ússzak !

A rajtcsomagban volt úszósapka, aminek nagyon örültem. Eddig csak egyszer úsztam szilikon sapiban, azelőtt csak textilest használtam. Nem bírtam, hogy szorítja a fejem, de mikor rájöttem, hogy 

a) száraz marad a hajam,

b) a sapka lesz a legkisebb problémám, 

akkor már nem idegenkedtem annyira tőle. Szépen felvettem.

Judittól kaptam kölcsön egy neoprént úgy, hogy azelőtt az életben nem láttuk egymást, csak úgy első szóra felajánlotta, érted, kvázi egy vadidegennek. Teljesen meg voltam hatódva, és nagyon büszkén viseltem :)

A rajt előtt százszor elmentem pisilni, biztos nem csak én vagyok ilyen izgulékony :)

Magamra igazgattam a neoprént, feltettem a hozzá színben passzoló sapkát és szemüveget.

Persze megint itthon maradt az úszószemüvegem, sőt, lövésem sincs, hol van, úgyhogy Borókáét hoztam el, és nagyon szuperül bevált. Benyálaztam belül (nem ujjal, hanem nyelvvel!), hogy ne párásodjon be, és nem is párásodott, tökre kibírta azt a kilométert.

18 fokos volt a Balaton, pontosabban tizennyolcEGÉSZKETTŐTIZED fokos, ezt többször kihangsúlyozták, nyilván poénból, én iszonyatosan fáztam, ahol kilógtam a fókabőr alól.

A legfurább az volt, nemcsak az úszáson, hanem mindenhol, hogy folyamatosan jelen voltak a versenyzők, nem úgy, ahogy megszoktam eddig, hogy elhúz mindenki a francba, én meg nyugodtan úszkálok a nagy széles holtágban. Akkora tömeg volt, hogy 21 percen belül megvoltam az úszással, de mire lecsippeltek, eltelt két perc, mert sorba kellett állni a lépcsőnél, hogy kijöjjek a vízből.

A neoprén miatt nagyon könnyűnek éreztem magam, főleg mellben úsztam a tömeg miatt, de azért gyorsban is, az tök jól esett, és a Balaton nagyon tiszta , igazán jó élmény volt úszni benne. Mellben egy csomó gyorsúszót lehagytam, de legalább éreztem a vádlimat, mikor kijöttem a depóba, úgyhogy azzal indítottam a bicajt, hogy lenyújtottam.

A neoprén alá egy sportmelltartót, egy sport úszóbugyit és egy kompressziós szárat  vettem (van ez a kisgatyás verzió), és ez így tök rendben volt, bringás felső, futónadrág, zokni, cipő, és már repesztettem is Papkeszi felé.

Boldi barátom egyszer mesélte a férjemnek több ezer méter magasan egy expedíció során, hogy Kenesén egy kurvanagy hegyen elhagyta az óráját. Ez akkor nagyon viccesen hangzott, de mikor elindultam az emelkedőn, egyből megértettem, mire gondol. A bringaút sunyi és hosszú emelkedővel volt megspékelve, de hősiesen felküzdöttem magam. Az egyik legmeredekebb részen egy rendező rám szólt: 

" Hajrá KISLÁNY, pörgesd fel!!!"  Felpörgettem neki :)

Közben azon gondolkodtam, hogy 96-ban, mikor Korzikán a Cap Corse-on (a nagylábujján) felfele toltam bőgve a biciklit, akkor még nem sejtettem, hogy szabad akaratomból _direkt_ emelkedőn akarok majd tekerni, de az hagyján, a férjem sem sejtette, hogy valaha az életben erre képes leszek.

Visszafelé már tudtam, hogy egy zúzós kis lejtő vár rám. Év elején írtam róla már, hogy tavaly még a mi utcánkban is halálfélelmem volt a bicajon, végig fékezve mertem csak lemenni, pedig nem egy nagy szám. Mivel nagyon szerettem volna télen síelni, eldöntöttem, hogy megtanulom, hogy a kerékpáron nem félünk, és akkor majd a sílécen sem fogok félni. Ez annyira bejött, hogy síelés közben semmi félelem nem volt már bennem. Na most itt volt az a helyzet, mikor nem a mi kis utcánkon, de egy több kilométeres óriási lejtőn repesztettem le szerintem legalább ötven-hatvannal, beledőltem a kormányba, mentem az ironman után, nem maradtam le, még bele is tekertem, de sok értelme nem volt, annyira gyorsan mentünk, és tudtam, hogy ha itt elvágódok, akkor szép életem volt, de itt fogom hagyni a fogam. Annyira féltem, hogy azt nem is tudom elmondani, a szemüveg alatt könnyeztem, az arcom remegett az ellenszélben, a süvítő széltől a fülem is megfájdult. Fogalmam sincs, meddig tartott, de ezt a néhány percet soha életemben nem felejtem el. Vége lett a révülésnek, vissza  a valóságba, depó, futás.

Na hát a futás idén egész évben annyira rosszul ment, hogy nem számítottam semmi jóra.. Nem is ment jól,  már ki voltam purcanva, minden frissítőpontban frissítettem, és csak vártam, hogy vége legyen végre. 

Ettől függetlenül a verseny minden percét élveztem, nagyon jól összerakott nagyon barátságos esemény, szeretnék jövőre is jönni, szeretném ezt megcsinálni újra és újra.

Nem vágyom nagy távokra, egyelőre féltávra sem, maximum az olimpiai tud lázba hozni, igen, azt hiszem, ha lesz megint 5150, azt megpróbálom. Ez tetszik nekem, ami maximum 3 óra alatt teljesíthető, ennél többet nem akarok az életemen agyalni.

Eldöntöttem, hogy jövőre mindenhol elindulok, tavasztól őszig, tetszik ez nekem, retekszarul futok és nem vagyok egy nagy bringás vagy úszó sem, de izgalmas, változatos, feltölt, lemerít, szeretem, na.

Triatlonozzatok ! :)

A komfortzóna meg én

Az idén Fadd előtt és Faddon is bringázás meg főleg futás (muhaha) közben sok mindenre rájöttem ám.

Például arra, hogy az úszás jól megy, ha csinálom. Úszni menő.

Meg arra, hogy nem tudok futni, viszont szeretek bringázni.

Meg arra, hogy mindent újra kell kezdenem. Ja, nem arra még nem gondoltam, arra most gondolok.

De a fő csapásvonal: a nagy rájövéesek a futással való hosszú évek óta tartó küzdelmem körül alakultak ki. Minden alkalommal, amikor elindulok, és már nem esik annyira jól, tudod, amikor el kéne kezdeni melózni, akkor csak kattog az agyam, hogy ezt a két kilométert kell csak kibírni, és utána jó lesz, megígérem, ne hagyd abba, léciléci.... Ez a legnehezebb, hogy akkor ne álljak meg.

Ez a triatlon esetében másképp van, mert mire elkezdek futni, eleve hulla vagyok, persze idén nem, mert akkorát zakóztam a depó bejáratánál, hogy öt percig biztos eltartott, mire sikerült  kifutnom kisétálnom a futópályára, és előre eldöntöttem, hogy sántítok, vérzek és mindenki hagyjon békén. (Hangosan kimondtam a futópályán, hogy "a faszom fog itt sántikálni")

Persze, ezzel a hozzáállással nem lesz az ember semmi, nemhogy sportoló. De mégis elkezdem újra, eldöntöm újra, hogy majd most megmutatom, majd most végigfutom, majd most jól futom végig, akkora májer leszek, hogy 15 percet úszok, 40-et bringázok és fél órát futok csak, simán meglesz az 1:25, ez az álmom, meg tudnám csinálni, hogyne tudnám már. Kiraktam a táblára az edzőtáborban, hogy én ezért jöttem ide, ezt szeretném elérni.

De a nagy megvilágosodás keresztülhúzza ezeket az ügyes számításokat.

Mondjárt elmondom, türelem.

Ezen a nyáron még annál is több dolog történt, mint a tavalyin, pedig nem is volt se félmaraton, se nagy első versenyek, se 30-as átlaggal bringázás... de volt pánikroham, menekülés, pohárbetelés, majd lett egy hét kívülről életemre rálátás, megnyugvás, kimondás, kibékülés, rájövés, epeműtét, gyors gyógyulás.

Azt az egy hetet majdnem egy meditációs táborban töltöttem, választhattam a "majd' megszakadok" vagy a "halálra gondolkozom magam" között, az előbbi győzött és diadalmaskodott.

Amire pedig a nagyon sok bőgés és hat napig tartó úszás, bringázás és majdnemfutás alatt rájöttem, az pedig a következő (semmi nagy dolog nem fog leíródni):

Az életem tőlem kell, hogy függjön. Nem én függök a körülményektől, hiszen tudom úgy alakítani, hogy jó legyen.

Ha akarom.

Az élet nem lóverseny. 

Annyi éve élek a komfortzónámon kívül, mióta a gyerekeim megszülettek, gyakorlatilag minden átértékelődött, a saját igényeim háttérbe szorultak, és most, hogy már majdnem felnőttek,  minden, amit a saját örömömre teszek (hobbi), azon belül kell hogy maradjon. Ha megerőltetem magam, az csakis a saját szórakoztatásomra történjen. Nem akarom megfelelni, első lenni, akinek nem tetszik, járjon utána.

Tele vagyok tervekkel, ötletekkel, ősszel indulnak a tornák, jóga Vácon, online tréningek, tanfolyamok, sportolás, annyi mindent kell csinálnom, végre érzem, hogy valami jól megy, akarom, akarom, a gyerekek is jó fejek, a férjem is jó fej, új tanév, új élet, új kezdet. 

Szeptember 12: Balatonnal Kenese 40.5.

Mert megérdemlem.