Önismeret - ismerje meg Önt!

A minap a facebookra kiírtam, hogy önismereti csoportot szerveznék. Azért, mert kiborultam attól, hogy az ilyen csoportok egy részét olyanok vezetik, akiknek nem terápiára lenne szükségük, hanem két jó nagy pofonra. Ó igen, ezért most utálni fognak néhányan, előre elnézést kérek, semmi személyes, és mindenkit továbbra is ugyanúgy szeretek, ahogy van.
Egy pár éve nagyon elfogadó vagyok, mindenki azt csinál, amit akar, de jesszusom, azért mindennek van határa! Na jó, őt is elfogadom, valahogy neki is fel kell dolgoznia, hogy nem tudja feldolgozni, de mért kell guruvá váltan észt osztani?
Annyi sorsot hallgatok meg személyesen, telefonban, olvasom, írok, kérdezek, felelek - mért csinálom? Nincs nekem elég bajom?
Vannak barátaim, akik nagyon szenvednek, de mégiscsak a küzdés látom rajtuk, látom, hogy a kevésből kihozzák a maximumot, szakadatlanul lelkesek és boldogságot keresők. Őket nagyon tisztelem. Optimisták, céltudatosak, törekvők.
A másik véglet, aki konkrétan várja a választ a kérdésére, de csak azért, hogy aztán ne is figyeljen oda, mert nem hallja a saját rinyálásától, amit mondok.
Most rinyálok én is egy kicsit, nem fog sűrűn előfordulni, de abban bízom, ha kiírom, jobb lesz.
A férjem egy okos, többnyire kedves (:-)), nagyon talpraesett pasi, mindent elér, mindent megcsinál, nem szorong, tud jól beszélni, tényleg.
Engem nem vettek fel egyetemre (pedig egyszer nagyon motivált voltam :-)), nem tanultam meg tanulni, sokáig nem olvastam, csak amit muszáj volt, tulajdonképpen egy közepes érettségin kívül semmit értem el. Szánalom.
Amikor hallgatom a rádiót, mindig szembesülök azzal, hogy a velem egyidős emberek már miniszterek (na ez nem nagy dicsőség), kutatók, tudósok, világhírű művészek, énekesek, táncosok, fordítók, bármik. Az ember 37 éves korában már valaki. Ugye.
Ehhez képest három gyereken kívül a világon semmit nem tudok felmutatni. Ez rémisztő.
Kb. egy éve rádöbbentem, hogy azért vannak erényeim, bármilyen hihetetlen volt számomra ezt felismerni.
A férjemet már sikerült őrületbe kergetnem a kisebbségi komplexusommal, iszonyú, mennyire nullának bírom érezni magam. Hát most mi az a három gyerek? Azt bárki megbírja.
Mikor végre kezdtem a ketrecből kiszabadulni, akkor döbbentem rá, hogy nem úgy van az!
Az én gyerekeim csodálatosak, részben azért, mert ott vagyok mellettük.
És ha béna lennék, nem akarnának folyton hozzánk vendégségbe jönni a barátok, ugye?
És ugye nem csak a főztöm kell? (hú, főzni is jól tudok, de az is annyira tanulható, most tényleg, mi benne a nagy szám?)
És simán összehoztam 30 embert a Világ Gyalogló Napra a faluból. ugye-ugye?
Csak jó leszek valamire.

Négy embernek nagyon kellek, és ez a legjobb érzés a világon.

Szalvétamánia - avagy elérkezett az új tanév

Szalvétamániás vagyok. Nem gyűjtöm, viszont csomagolok bele. Amikor útnak indulunk izgalmakkal telve, mindig csomagolok szendvicseket, különböző féléket különböző szalvétákba. Fontos, hogy megkülönböztessem, hiszen ha valaki sonkásat kér, de csomagoltam szalámisat is, bontogathatnám, míg meg nem találom a megfelelőt.

Így egyszerű a dolog. Nem nagy találmány, viszont nagyon megkönnyíti a helyzetet. 

Képeslapokat is gyűjtöttem gyerekkoromban, Emese barátnőmmel egy csomót válogattunk a Deák téren a képeslapboltban. A lapokat is mind felhasználtam: elküldtem őket valakinek szép mondatok kíséretében. 

A gyerekeknek is elkezdődött a tanév, mindenki nagy izgalommal várta, megkapták a megkülönböztethető  csomagolású uzsonnákat és az időbeosztást.

Nem lesz sok idejük unatkozni, de legalább nem unják halálra magukat és nem lesz energiájuk marakodni sem.

Remete pince

 Itt olvasható egy poszt arról, hogy Vác mennyire szuper gyerekkel is, csak jó helyre kell menni . Rég kerestem egy jó éttermet, most találtam egyet. Még mindig keresek másikat, ami kicsit olcsóbb, mint a Remete Pince.

Ugyanis a Remete Pincében minden tökéletes volt, csak egy kicsit drága. Heten ebédeltünk ott, előtte foglaltam asztalt, mert hétvége volt, és mindenképpen a teraszra pályáztunk, hiszen van két pipás a családban, és én is néha rágyújtok, amikor van kivel füstölögni (ó, nem kell engem elítélni, az vesse rám az első követ... :-))

Nos, az asztalfoglalás telefonon zajlott, kérdeztem, hogy milyen a borkínálat, mert egyszer Vácon megjártuk a Momóban, szörnyű egy hely, pedig nagy reményeket fűztem hozzá. Ott fehér volt meg vörös (vagy piros? :-)... De Remetéék azt válaszolták, hogy külön borlap van. Mondtam is, hogy ez a válasz tökéletesen kielégítő volt, köszönöm szépen.

Eljött a nap, ebéd előtt elruccantunk Nagybörzsönybe vadásznapra, de nem volt nagy eresztés, sokkal nagyobb dologra számítottam, ha már ilyen vadászélet van itt mind szlovák, mind magyar részről. Bénán volt szervezve, gondolom, a csillagszületikből első körben kiesők meg a magyarnóta mindenki kedvence, ugyanis az volt a színpadi műsor. Kaszó és környékén ennél sokkal profibb minden, na jó, Somogyról meg a Gemencről eleve sokkal több embernek ugrik be a vadászat.

Kettőre mentünk ebédelni. Az étel fantasztikus, a kiszolgálás nagyon jó, figyelmesek, kedvesek, nem nyomulnak, értik a dolgukat, mindenki jól lakott, senki nem zabálta túl magát. Profi volt minden.

http://www.etteremvac.hu/

Alant néhány fotó.

Ünnepelt

Pisztráng

Elégedett távoztunk

Toyota torta

Augusztus végén van a kisfiam születésnapja. Nem szereti a csokoládét túlzottan, úgyhogy a csokitorta kilőve, viszont a savanyút nagyon szereti.

Egyszer rég találtam egy receptet egy könyvben, amiben torták és piskóták vannak.

Mindenki citromimádó a családban, citromleves, limonádé, citromfagyi, citromos buci, úgyhogy elkezdtem születésnapokra citromtortát sütni.

Egyszer volt gyerekbuli, amire azt rendelt a lányom, csúfos kudarcba fulladt, ugyanis egy-két gyerek kivételével mindenki otthagyta, de mi felnőttek és a saját gyerekeink örömmel kanalaztuk be az otthagyott szeleteket. Így visszatekintve elég vicces látvány lehettünk: lesben állva vártuk, hogy eltűnjön a sikítozó lánykahad, és végre lecsaphassunk a citromtortára.

Ez a sütemény egyébként olyan, mint a Toyota. Dögunalom. Mindig jó, mindig ugyanolyan, kinézetre teljesen jelentéktelen, megbízható. A kocsit még nem kóstoltam, de ez a torta mindig, minden körülmények között ugyanolyan ízű. A szakácskönyvben egyből megtalálom, mert azon az egy oldalon sárga a lap.

A férjem születésnapjára Nanótortát sütök mindig, de azt majd csak decemberben mesélem el.

Tehát.

Kell csinálni egy piskóta alapot

6 tojás szétválasztva

18 dkg cukor

18 dkg liszt

csipet só

tojássárga cukorral fehéredésig, a fehérje a csipet sóval, aztán összekavarni óvatosan, a végén bele a liszt.

Van, aki előbb a lisztet keveri bele, de szerintem úgy nem jó. Ki mire bukik, tessék kipróbálni.

Kikent tortaformába öntjük (22 vagy 28, magasabb lesz vagy laposabb), 180°C-on kb. 30 perc.

Ha kész, sütőajtót kitámasztani egy fakanállal vagy sütőkesztyűvel, hogy lassan hűljön ki.

Ha kihűlt az alap 3 lapra vágjuk, és megkenhetjük a krémmel:

3 tojás

20 dkg cukor

5 dkg liszt

25 dkg vaj

1,5 dl tej

2 citrom

Tojást cukorral habosra keverni, apránként hozzáadni a lisztet, tejet, jól elkeverni.

Lassú tűzön kevergetve sűrű krémmé főzni (gőz fölött a tuti).

Kihűteni gyakran kevergetve. Ha kihűlt, belekeverjük a vajat, a citrom resztelt héját és levét.

Három részre osztjuk.

Kettővel a tortát töltjük meg, a harmadikkal bevonjuk.

Lehet díszíteni, de arra a kis időre nem biztos, hogy érdemes :-)

Izgalmak

Amikor gyerek voltam, minden történés nagy izgalommal töltött el. Ha utaztunk a nagymamámhoz, nyaralni mentünk, jött a barátnőm játszani, kezdődött az iskola, végződött az iskola, minden-minden rém izgalmas volt. A múltkor mondta a párom, hogy milyen jó a gyerekeknek: ők még átélik ezt a borzongást, ő már nem annyira, bár nagyobb utak előtt azért látom rajta, hogy ő is izgalomban van. Sokat utazott régebben, Lowbudget király, semmiből minél messzebbre. Most is utazhatna, de most már velem jobban szeret, mint egyedül. :-)

Aztán belegondoltam, hogy én még mindig átélem. Nem múlt el. Érzem a gyomromban azt a furcsa bizsergést, amit csak akkor szoktam, ha valamilyen kellemes dolog előtt állok. Tudni kell rólam, hogy sok mindent túlreagálok (sajnos a nagylányom ezt halmozottan örökölte), és ráparázok tárgyalásokra, beszélgetésre, találkozókra, vizsgákra, néha ájulás-közeli állapotba tudom magam kínozni, de az más, azt nem várom, hanem szeretnék túl lenni rajta, az olyan rossz gyomorgörcs, fejfájás, szédülés... jaj borzasztó.

A jó gombóc  a gyomromban, na az egész más érzés. Azt szeretem. Folyton pisilni kell a nagy izgalomtól, ilyenkor gyorsan elfoglalom magam valami fizikai munkával, az segít. Mosogatok, szendvicset vagy ruhát csomagolok, kutyát etetek... 

Ha családostól megyünk valahová, akkor az a csúcspont, amikor beülünk a kocsiba, végiggondolok mindent, hogy mit felejtek otthon, gyerekek bekötve, autópálya-matrica megvéve, ház bezárva..  és aztán betesszük az utazós lemezt. Akkor elönt a nyugalom fenséges érzése.

Ünnepi kenyér

Lehetőségem nyílt kemencében kenyeret sütni az új kenyér ünnepére. Megadtam a módját: egy hétig dédelgettem a kovászt hozzá, hogy csak az legyen benne, a végeredmény három nagy darab kenyér és 6 erdélyi túrós lepény lett. Utóbbit Székelyföldön sütik ünnepi alkalmakkor. először Bori néni lepényéből ettem életemben, aki Nagykenden sütötte kemencében, úgy szerettem... jaj erről jut eszembe, hogy hát biztos ő is  szeretett, mert kaptam tőle egy csodás kabátkát, amit még a nagynénje varrt _kézzel_, csodálatos darab, viselet. Egyszer felvettem egy állásinterjúra, szépen felöltöztem, mentem a kabátkámban. Valami marha flancos helyen akartam dolgozni, azóta sem értem, hogy is gondolhattam komolyan... a lényeg, hogy levettem a kabátot, és egy nő elkérte, akassza fel a fogasra. Megfogta két ujjal, mintha valami büdös rongy lenne, és úgy vitte a ruhatárba. Kénytelen voltam rászólni, hogy "Több tiszteletet a száz éves kabátomnak, ha lenne szíves". Na ki tippel arra, hogy felvettek? :-)

Az egész kemencés projekt nagyon tanulságos volt, legközelebb másképp kell csinálni néhány dolgot, de alapvetően jól végeztük a dolgunkat, köszönet Krisztának és Bandinak, meg a Nagyinak is.

Képek következnek: 

Na olyat nem iszunk...

Kemence kívülről

Before

Kíváncsiskodás

Na jó, most már visszateszem...

After

Teknők

Eközben Bátor is jól érezte magát

Lepény a lyukon át

Faék - Eccerűék élete

Akárhogy bonyolítom az életem, mindig oda lyukadok ki, hogy egyszerűsíteni kell. 

A férjem is azt tanulta programozás órán, hogy egyszerűsíteni kell. Ő pasi, neki könnyebben megy, én gyerekkoromból hoztam némi aggodalmaskodást és "elindulok egy órával hamarabb, biztos ami biztos"- neveltetést, de úgy érzem, nemsokára túl vagyok rajtam.

Az ahogy esik úgy puffan életmód igazán a gyerekek születése után vált izgalmassá, és most, így 13 év gyerekkel együttélés után mondhatom, hogy ez a jobb út. Az elején szétaggódtam magam, nem lehet igaz, hogy mindig minden az utolsó pillanatban változik meg, előre becsomagoltam utazás előtti napon... Hiába terveztem, rendeztem el mindent, úgysem történt terv szerint semmi, és ez nagyon frusztrált. Aztán e mellett a drága ember mellett megtanultam ellazulni, most már nem csomagolok be előre, nem tervezek, nem szervezek biztosra semmit, és nem tölt el mérhetetlen aggodalommal, ha valami másképp alakul.

Megtanultam, hogy a változás jó, és mindig mindennek a jó oldalát kell nézni. A mondataink úgy kezdődnek hogy : "még jó hogy... ". Még jó, hogy ellopták a kocsinkat, nem kell fizetni tovább a részleteket. Még jó, hogy csak a keze tört el, és nem a lába, így legalább tud járni. Még jó, hogy túléltem az infarktust..:-)

A gyerekek is jól kezelik a dolgot, igyekszem semmit nem beígérni nekik, ha mégis, akkor természetesen ahhoz tartom magam. De örülök, hogy ők így nőnek fel, szerintem nagyon jó hasznát fogják venni az életben ennek a felfogásnak, őszinteség (az igen az igen, a nem pedig nem :-) és lazaság, ezek fontos dolgok. Nem bonyolítani, csak csinálni és röhögni. A dolgok nem történnek véletlenül, mindennek megvan a maga oka és haszna. Mindenből tanulunk, igyekezzünk a saját jobbá tételünkre fordítani. 

„Anno 1533 Luther doktor így szólt: - Minden éjjel, ha fölriadok, ott az ördög, és vitázni akar velem. Rájöttem, ha nem segítenek az érvek, quod christianus est sine lege & supra legem, legjobb az ördögöt mindjárt egy finggal elzavarni.”

Rusztikus lecsó Office módra

Szerencsés vagyok a munkahelyemmel. Alapvetően otthonról dolgozom, néha bejárok papírokkal és papírokért, illetve helyettesítek a nyári szabadságok idején.

Most is járok az irodába, és gondoltam, egyik nap főzök magamnak egy lecsót. A Csepel Művek gyárterületén vagyok, legközelebb a Haspók étkezde van, ami egy elég vicces hely, de a kaja nem jó, maximum szociológiai tanulmánynak ajánlanám, állandó étkezésre semmiképp sem. A közérthez is kocsi kell, így marad az ebédrendelés, az ebédhozás, a koplalás vagy a főzés. Ezek fényében magamhoz vettem a zöldségeket meg a hűtőből egy kis mángold pestót, kicsi olívaolajat egy üvegcsébe, és egy-egy csomagocska repülőgépről szerzett sót, borsot.

tejfölös-tojásos

Kiderült, hogy korántsem voltam elég felkészült, hiszen nem egy catering nagykerben dolgozom (sajnos :)), hanem egy csavarnagykerben, ami alapvetően egy jó dolog, viszont lábast vagy serpenyőt nem találni benne, maximum egy 100-as (mm) rozsdamentes zárt anyában tudnék főzni, viszont azt is csak rendelésre hozunk. Affene, kés sincs, na nem baj, megoldom. Kemény vagyok, meg tudom csinálni!

Addig kerestem, amíg találtam egy lábast, jól elmostam, mert tuti, hogy évek óta senki nem használta. Két szerszámom volt, egy nagykanál és egy kenőkés. Ezzel kell megoldani, nincs mese. Megoldottam. Nem volt benne sem tojás, sem tejföl, pedig úgy az igazi (egyszerre a kettő, az a legjobb) és nagyjából minden nyers volt benne, de nekem nagyon ízlett. A mángold pesto nagyon feldobta, mert abban fokhagyma és sajt is volt.

Főleg azért volt fantasztikus, mert reggel hatkor ittam egy tejeskávét némi keksszel, és ez a produkció csak délben jöhetett létre.

Óda a sütőzacskóhoz

Múlt héten csináltam magamnak elfoglaltságot hétfőtől csütörtökig minden délelőttre. Nem gondolkodtam nagyon előre, így este csak kétszer főztem, a többi napon az volt az ebéd a gyerekeknek, amit maguk készítettek. Hétfőn kapásból csináltak a lányok egy rakott krumplit. Most sem a krumplit, sem a tojást nem főztem meg, mint előző esetben, így magukra voltak utalva. Csodás  rakott krumplit ebédeltem! Második napon reggel betettem a sütőzacskóba egy nagy darab fűszeres tarját meg mellé pár szelet fűszerezett sertéscombot, és azt mondtam, hogy másfél óra múlva zárják el, és amikor ebédidő van, akkor az este készített krumplisalátával egyék meg. A tarja csodálatosan pirosra sült, nem égett meg, nem kellett vele foglalkozni, nem kellett locsolgatni, gyakorlatilag semmit sem kellett vele csinálni, csak megsütni benne az ételt! Hogy ez mekkora találmány!!!

Apám elmesélte, hogy egyszer rég, még a nyolcvanas években hozott az NSZK-ból anyámnak sütőzacskót (menő gyerekkorom lehetett, apám dunai hajóskapitány volt, így dőzsöltem a Donald rágóban és a Tobleronéban - csak pont ő hiányzott az élvezethez úgy harminc-egynéhány évig), és már akkor is odavolt, milyen jó dolog ez, de mivel a hagyományos magyar étrendben abban az időben kevés egyben sütött dolog volt, így feledésbe merült. A mi családunkban legalábbis nem voltak ilyen étkek, túlságosan változatos sem volt, igaz, pár év múlva az egész átcsapott vad reformorgiába, amikor algát ettünk meg hasonló ázsiaiaknak való vackokat (megjegyzem, az alga még nem is volt olyan rossz). Az ázsiai konyhát egyébként nagyon szeretem, főleg az igazi kínait és a thait, a japánt viszont nem ismerem eléggé, annyit tudok, hogy a ramen egy csodálatos dolog, biztosan bírnám a többit is. 

Vissza a sütőzacskóhoz: már régóta ismerem, de csak néha sütök benne, pedig sokkal többször kéne, főleg, ha az ember nem ér rá pepecselni a konyhában. Jamie Olivernek a műsorából tanultam egy pár alufóliába csomagolt egytálételeket, szerintem azokat simán el lehetne sütőzacskóban is készíteni. Sütöttem már egyben csirkét, nagy darab sertéscombot, tényleg nagy volt, és csodásan omlós lett, a héja piros és ropogós, pont olyan, amilyennek lennie kell. Zöldséggel, körettel együtt simán belefér. Csak ajánlani tudom. Nem kapok pénzt a zacskócégtől :-)

Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával - avagy a sevillanas és én

Eszter, Zoli, Anna, én 

Egyik kedvenc kabaréjelenetem címét adtam a posztnak is, hasonlóan kerültük el egymást eddig a sevillanas és én. A következő mondat például rólunk is szólhatna:  "Éppen nem gyakoroltam az egyik teremben, amikor szerényen nyílt az ajtó, és nem lépett be rajta Bartók Béla."

Az oly sokáig tervezgetett krakkói kirándulások is ilyenek voltak, minden évben eldöntöttük, hogy na most elmegyünk, kb. 10 éve el is indultunk, de mikor leértünk nagy csomagokkal a ház elé, szomorúan néztünk körül: előző éjjel ellopták az autónkat. Tehát nem szálltunk be a ház előtt nem álló autóba, így aznap sem mentünk sehová. Utána évekig fel sem merült, végül 5 évvel ezelőtt csak eljutottunk, és nagyon jól éreztük magunkat mind az öten.

Na ide kéne megérkezni a végén

De visszakanyarodom a lényeghez. A lényeg a SEVILLANAS.

Nagyon rég vágytam rá, hogy megtanuljam, azt gondolom, enélkül félkarú rabló a flamenco táncos.

Nem mintha én az lennék, mármint táncos, de azért ezt még nekem is illene tudnom, hogy legalább egy flamenco klubba el tudjak menni anélkül, hogy ücsörögve sóvárognék a tánc után.

Eljött az én időm, kikönyörögtem magamnak egy gyorstalpaló délelőtti kurzust, kiderült, hogy hárman is ráérünk hétköznap délelőtt, hurrá, kiscsoportos foglalkozás!

Anna, a tanárnő nagyon kedves és figyelmes, már régebb óta ismerem, csak még sose tanultam tőle táncolni.  Micsoda szerencse, hogy most elcsíptem, igazán jól jártam, azt hiszem. Eszter és Zoli színesítették a társaságot, ezúton köszönöm nekik, hogy jöttek, borzasztó, hogy mennyire zavarba jövök egyedül, és egyáltalán, szeretem, ha más hibájából is tudok tanulni. Szerintem ezért nem jártam sose semmilyen magánórára, és egyébként is viccesebb, ha többen nevetünk és érezzük jól magunkat. 

A kínok kínját éltem meg, mint a múltkor, a kezem meg a lábam sehogyse jött összhangba, vagy a kezem csinált jót, vagy a lábam... ááááá, megőrülök. Be kell égetni a lépéseket, hogy aztán lehessen velük játszani, erre vágyom nagyon, olyan csodálatosan szépen csinálom már fejben, alig várom, hogy látszódjon is.. 

A negyedik napra már egész jól összeszedtem magam, most már aztán nagyon sokat kell flamencozni, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból. Azóta minden nap eltáncolom itthon, el ne felejtsem, a gyerekeim már menekülnek, ha meglátják, már megint bekapcsolok valami zenét, amiben üvölt valaki, én meg kalompálok. A kisfiam még parodizálni is szokta az énekest, és meggyőződése, hogy ilyen nyelv nincs is, nem érti, mért énekelnek halandzsául komoly emberek... 

Hálám jeléül sütöttem egy kicsi szilvás sütit, amit a kurzus végén megettek a többiek, én pedig elégedetten néztem őket.. úgy szeretem nézni, ahogy a főztömet eszik, de tényleg. 

Kicsit a sevillanasról (Spanyolország, Andalúzia)

Anya a saller után

Ez egy fix koreográfiás tánc, négy részből áll, egy rész három részből áll, minden rész 6 mozdulatból áll és így tovább... :-)

3/4 vagy 6/8 a ritmusa, ezt sose tudom, az is lehet, hogy egyiké ilyen, másiké meg olyan.

Egy igazi ünnepi tánc, ezt tényleg mindenki tudja, ott van pl. a Feria de Abril (http://en.wikipedia.org/wiki/Seville_Fair), ahol egész Sevilla egy hétig táncol, biztosan fantasztikus lehet: a pasik összehúzott szemöldökkel járnak, szigorúan toporzékolnak a nőknek, akik bájosan pillongatva libbentgetik a szoknyájukat, tekergetik a csuklójukat.... eközben a távolból megjelenik az anya, aki még a fiúnál is szigorúbban néz, és szegi fel a tenyerét, mintha épp egy sallert akarna lekeverni valamelyik fiatalnak. Á gyönyörű kép, nem? :-)

Befejezésül mutatok három videót, tessék szépen megnézni, aki még nem ismeri.

Sevillanas boleras

 Buli - Isaac Albéniz zenéjére álmodta Saura

Ebben szerepel Matilde Coral néni, akit nagyon-nagyon szeretek, a piros ruhás, fogalmam sincs, hogy képes ebben a cipőben nemhogy járni, de táncolni... 

Egy sima, egy fordított

Szilvás süti recept következik.

Az eredetit kerestem a neten, de sajnos nem találtam, csak egy papírfecnit, így forrást nem tudok megjelölni. Az arányokon változtattam.

Hozzávalók:

40 dkg szilva (magozni, felezni)

2-3 evőkanál sűrű cukor nélküli szilvalekvár a résekbe

2x15 dkg cukor

2 tojás

1,5 dl tej

4+6 dkg vaj

22 dkg liszt

1 cs sütőpor

1 cs vaníliás cukor

28 cm-s tortaforma

A sütőt előmelegítjük 180 fokra.

A 4 dkg vajat kis lábaskában (kegyelmeséktől) megolvasztjuk, beletesszük az első adag cukrot, és kevergetve tovább melegítjük, amíg a cukor olvadni nem kezd, de még ne legyen karamell...

A sütőformát kivajazzuk, és beleszórjuk ezt a vajas-cukros dolgot, szép egyenletesen elterítjük, majd ráborogatjuk a fél szilvákat. Nem lesz elég a szilva a teljes alj beborításához, ezért a réseket szilvalekvárral töltjük ki.

A tésztához kikeverjük a 6 dkg vajat a másik adag cukorral, hozzákeverjük a tojásokat, aztán felváltva beleadagoljuk a tejet és a sütőporral összekevert lisztet. Nem érdemes robotgépezni, egy perc az egész, nem egy komoly kargyakorlat, ettől senkinek nem fog a bicepsze dudorodni, aki erre vágyik, jöjjön nordic walkingozni velem.

Ha kész a massza, ráeresztjük a szilvákra, és szépen elegyengetjük.

Mehet a sütőbe, kb. 55 perc.

Ha kész, még pihentetjük egy jó negyed órát a formában, aztán kiborítjuk, és még úgy is pihentetjük, hogy a szilvalés-cukros-karamellás cucc kicsit beszívódjon a tésztába, mert úgy a finom.

Ez az első verzió, csak szilva és kisebb formában, tehát magasabb lett maga a süti,
jó emez is, és picit mások az arányok.

S álmodok, hogy csörögnek ott a jampecok...

(fotó:  http://www.saltylemons.com/page_5.html)

Megkaptam édesanyától az idei adag kukoricát, 31 liternyi, nem számoltam, de három nagy fazék tele volt vele... Így se fért el, 11 csövet félretettem, de jó lesz, majd megsütöm, mint Isztambulban, ahogy gyerekkoromban láttam.

15 voltam, mikor ott jártam, nem sok emlékem van, se csörgő jampecok - nyilván rossz helyre mentem -, százezernyi lófarok meg még annyira se libbent, majd biztos .. muhaha, viszont van egy flashem a sült kukoricáról, de ez még azelőtt történt, hogy a szülők majdnem elváltak ott a nyaralás közepén, onnan nagyjából csak egy ordibáló taxis maradt meg, akinek letörtük a tükrét a tükrünkkel. 

A lényeg, hogy olyan jó ötletnek tűnt, a család szalonnát süt, én meg kukoricát a tűznél, nagyon romantikus, ugye? Fel is húztam a nyársra a kukoricámat, de a második percben egy óriási pukkanás hallatszott, a pernye és a parázs repült szanaszéjjel, 6 gyerek sikoltozott, mi meg káromkodtunk, valami nagyot pattant a tűzben, akkorát, hogy elment a kedvem a sütéstől.

Így maradtak a főtt kukoricák, ezzel fogok jóllakni egész héten...

Magyaros gazpacho

Az úgy volt, hogy kellett valami nagyon nyári, nagyon könnyű, nagyon gyors leves.

De tegnap jöttünk meg a nyaralásból, gyakorlatilag üres a hűtő, azért rozé van benne, de egyébként csak az este érkezett 6 liter házi tej, néhány fonnyadt paprika, egy darab paradicsom...

Arra gondoltam, azért mégis jó lenne egy gazpacho ebédre, a pincében van egy cukkini, uborka helyett megteszi, és van még tavalyi eltett lecsó, anyukámtól kaptam, kicsit csípős, de az nem baj. Jééé, két üveg is van, az egyik nem csípős, akkor legyen az. Felbontottam, de kiderült, hogy az egy paszuly- és vinetamentes - úgynevezett sima - zakuszka... na nem baj, ha már felbontottam, rakok bele egy-két kanállal. A csípős lecsóból is került bele kettő. Hát így történt, a végeredmény egészen finom lett, pirítóssal ettük.

Hozzávalók:

1 konzerv paradicsom (levestől)

1 paradicsom

2-3 ek zakuszka

2-3 ek eltett lecsó

3 gerezd fokhagyma

1 kisebb cukkini vagy egy nagyobból kisarasznyi darab

1 fej hagyma (vagy pincében talált újhagyma)

5 dkg szikkadt kenyér

2 ek vörösborecet

(petrezselyem)

3-4 dl víz, ízlés szerint

A hozzávalókat összeturmixoljuk, ha akarunk levesbetétet, akkor az esetlegesen felbukkanó paprikából, uborkából vághatunk apró kockára egy keveset, amit nem turmixolunk össze.

A kapott masszát leszűrjük és hűtőbe tesszük. Kivárjuk, amíg behül, majd pirítóssal, fűszeres olajban kisütött kenyérrel fogyasztjuk.

A róna mása visszanéz...

"Smaragdzöld mezőn szétterül

aranyszíne a napnak,

pipacsok vörös bársonya

áldoz a pillanatnak.

Szél lebben, fennen gólya száll

tenger hullámú égen.

Nyárfák sudárja út tövén

táncol a kósza szélben.

Lebeg a lég, remegve lép,

hullámát szerte szórja.

Tükrén mereng a nagy világ,

- valóság másolója.

A róna mása visszanéz,

tótágast áll a réten:

Az van itt lent, ami pihent

imént még fent az égen."

(Aranyosi Ervin: Délibáb)

Tavaly nem sikerült eljutnom Hortobágyra, az E-ON Délibáb Sportfesztiválra. 

Idén igen, de minek... 

Sokat  nem tudok róla írni: meleg, meleg, meleg, napsütés, izzadás, vízhólyag, még mindig meleg.

Nem hegyi embernek való ez a pusztaság, de azért mégis kellett, hogy tudjam: jövőre nem jövök, hacsak el nem múlnak a rossz élmények, persze, szüléskor is mindig azt mondja az ember, hogy ilyen fájdalmat úgy sem bír ki még egyszer, bár én nagyon szeretek szülni, úgy értem, eddig még mindig úgy jöttem ki a szülőszobáról, hogy ezt akkor ismételném akárhányszor, olyan jó volt.

Most nem éreztem valami jól magam: feltörte a lábam a cipőbe/zokniba szóródó homok és az, hogy az emelkedők és lejtők hiánya miatt 3,5 órán keresztül ugyanaz a szint, ugyanolyan lépések, néha belefutottam, máskor meg direkt csámpásan léptem, hogy valami változzon.... Nem változott semmi, anyáztam, bosszankodtam, vártam a végét. Az első 6-7 km után elfogott a szédülés, na akkor csak a halált vártam, és azon kezdtem gondolkodni, miközben nagyon gyorsan gyalogoltam, hogy a hátizsákom csatja egy síp is, és ha megfújom, azt biztos meghallják, és meglátják, hogy fekszem a földön; vajon elérem-e a telefonomat, hogy felhívjam a férjemet, és őt kéne-e hívni vagy a mentőket.... A második ellenőrzőpont után elmúlt a rosszullét, aztán már csak fásultan mentem, kiveszett belőlem minden érzés. Néha telefonált a kisfiam valami nagyon fontos kérdéssel, hogy pl. nézhetnek-e filmet, csinálhat-e rántottát, mikor jövünk már haza... ezekre mind türelmesen válaszoltam, addig is történik valami.

A velünk induló lányoknak nagyon bejött a puszta, ők csupa szépet és jót meséltek, igaz, ők egy kivétellel végig együtt maradtak, fotózgattak, megpihentek, kirándultak. De ha egyszer teljesítménytúra volt, akkor igyekeztem ahhoz tartani magam. Teljesítettem, és most már mindenki hagyjon ezzel békén...

  

Alfanőtől a planktonig

Megint flamenco-néptánc következik, két szerelmem.

Gyerekkoromban jártam népitáncra, akkor így hívták, apró virágos szoknya, dunántúli ugrós, csárdás... Aztán elkezdtem járni táncháztalálkozóra, táncházba, megtanultam ezt-azt, szerettek velem táncolni a fiúk, mert jól lekövettem a lépéseket. Profi sose lettem, pedig biztos lett volna lehetőségem együttesben táncolni, ha nagyon akarom. A férjemmel szerelmünk hajnalán tánctáborban is voltunk Gyimesben. 

Aztán jött a flamenco, az Aranytízben, még a régiben (90-es évek eleje) volt egy lány, Vámos Veronika, elkezdett flamencot tanítani, csorgott a nyálam, de nem lehetett. Voltam vagy 16, és épp az Aranytíz Musical Stúdió növendékeként folyton a büfében ültünk vagy órán voltunk, de mindenképp a közelben. Ezt nem bírta  már a családi büdzsé, így jártam. 10 évre rá spanyol tanfolyamra mentem, ahol találkoztam egy lánnyal, aki annak idején elkezdte Verosnál a flamencot, Bucsás Györgyinek hívták, jól összebarátkoztunk, és amikor arra került a sor, hogy akkor most már tényleg elkezdem, hozzá iratkoztam be; 2005-ben már ő is tanított. Három kisgyerek mellől Vácról nehéz volt megoldani a bejárást, és egy idő után inkább rászoktam az intenzív tanfolyamok látogatására. Egyébként is impulzív ember vagyok, a gyereknevelésen kívül azt hiszem, semmit nem vagyok képes hosszú távon lelkesen csinálni, így ez éppen passzol az életembe, néha egy-egy hétig belevetem magam a táncba, akkor ezerrel, mosogatás közben is toporzékolok, az év többi részében pedig, amikor egyedül vagyok otthon, beteszek egy-egy lemezt és magamban táncolgatok. Ez így nem annyira hatékony, mert mire eljutok a következő kurzusig, már mindig sokat felejtek és kiesek a gyakorlatból is. Remélem, ezt a tanárok nem veszik rossz néven, ettől én még jól érzem magam, küzdök az órákon, örülök, ha eltalálom a lépést. Fellépni nem akarok, csak egyszerűen élvezem a mozgást.

Erre, Bajnay Bea kitalálta legutóbb, hogy legyen egy néptánccal kombinált kurzus, egy óra flamenco, egy óra néptánc, hétfőtől péntekig. Háháááá, mondom, legalább lesz valami, amit tudni fogok, ide nekem az oroszlánt is, májer vagyok, érted, mit nekem egy kis csapásolás.... Állati nagy szerencse, hogy iménti gondolatok csak a saját fejemben kavarogtak, és nem adtam nekik hangot! Mekkora égés lett volna!!! Így csak belülről égtem, és elhatároztam, hogy a továbbiakban erre rágyúrok, ne járjak ismét így. Elmondom hogy:

Eljött a kurzus. Első óra: flamenco, ó már megint mennyit felejtettem, na nem baj, csütörtökre menni fog az escobilla, megszenvedek vele, pedig nem nagyon bonyolult, csak a lábaim nem azt csinálják, amit mondok nekik. Második óra: néptánc. Megérkezett Micsi (Lengyel Szabolcs), mondja, hogy á csak úgy belekóstolunk, egy kis szatmári cigánytánc, moldvai, nem nagy ügy. 

Nem nagy ügy??? Egyedül az erdőben szerzett kondícióm mentett meg a haláltól, még szerencse, hogy sportember lettem, különben ott rogytam volna össze, ahogy körülöttem egy páran meg is tették. Így csak elfáradtam. és a koreográfiára is tudtam figyelni, ami kicsit sem volt egyszerű. Eleve eltartott egy fél óráig (az első zenekíséretig), mire rájöttem, hogy nem úgy kell mozogni, mint egy órával azelőtt, hiszen a cigány néptáncokban lehet rugózni, rogyasztani, riszálni. Nagyon sokáig tartott, mire értelmezni tudtam a mutatott lépéseket, mire az agyam átkattant spanyolból magyarba, és fel mertem emelni a kezem, hogy csettintgessek meg hadonásszak vele.

Az első sokk után már vártam a másnapot, amikor kiderült, hogy ma sem megy sokkal jobban, ebből is csütörtök lesz, mire a tenyér-kézfej-könyök-kézfej-könyök-könyök-tenyér-könyök-tenyér tapskombinációt legalább egyszer sikerül 120/perc sebességgel elsajátítani, de próbálkozom, verem össze magam, még szerencse, hogy a lábam valahogy beindult, és a lépések nagyjából mentek. Nem tévedtem, három nap múlva állt össze valami táncféle - ha nagyon figyeltem. Sajnos a pénteki akcióra már nem tudtam elmenni, de a következőre is pályázni fogok, ez a kombó nagyon bejött nekem, szabadság - szeretem ...

Köszönöm, hogy pár napra planktonná válhattam. :-)

Felnőtt fagyi

Egy csomó minden történt, az egyik gyerek kórházban volt először vakbélgyanúval, de aztán mégse, nem tudják mi baja, négy orvos hümmögött négy napig, majd hazaengedték. Végül kitalálták, hogy próbáljunk meg laktózmentesen étkeztetni, hátha az a baja... 

Ebben a fagyiban van laktóz is és alkohol is. A férjem nem nagy fagyis, de erre még ő is azt mondta, hogy nagyon finom, szuplimentet is kapott. :-)

Meggyes-likőrös fagyi

0.5 kg meggy, ennek a fele pár napig álljon likőrben (ez nekem úgy sikerült, hogy a bonbonokhoz áztattam be meggyet, de inkább fagyi lett belőle)

250 g mascarpone

egy nagy pohár joghurt

citromlé

cukor ízlés szerint (elég sok kell bele, de kóstolgatni kell)

A gyümölcs felét leturmixolom (az alkoholos felét) és összekeverem a mascarponéval, joghurttal, cukorral, citromlével.

Aztán a másik felét apróra vágom, és a masszához keverem.

Mivel a múltkor beszereztem a Lidl-ben egy jó kis fagyigépet, így a többi munkát az végzi el.

Nem nagy cucc, de tényleg jó.