Már tavaly ezen pörögtem, hogyha 40 leszek, akkor miket fogok majd csinálni. Azon kívül, hogy szerveztem egy nagy bulit, ahol (öröm)ittasan énekeltem és flamencot táncoltam, nem pont úgy sikerültek a dolgok, ahogy elterveztem. Előző bejegyzésemben részleteztem sok mindent, itt már nem tenném.
Szóval erre a versenyre nagyon akartam menni. Nagyonnagyon
Ez pedig a Balatonman Kenese 40.5 ., ami egy 950 méter úszásból, 32,5 km bringázásból és 7 km futásból álló speciális triatlon táv. Kicsit hosszabb, mint a sprint, kicsit rövidebb, mint az olimpiai. Pont egy negyvenes anyukának való :)
Eddig sprinttávon indultam kizárólag (leszámítva Bánkot, ami még kevesebb volt), azon is csak háromszor, de Kenesén célba érve _majdnem_ azt állapítottam meg, hogy pont 200 méterrel, 12,5 km-rel és 2 km-rel hosszabb, mint amit én végig tudok csinálni :)
Azért majdnem, mert mindig mindig kiderül, hogy a versenyek kimenetele nem a távtól és nem a nehézségtől függ, hanem attól, hogy AKAROM-e, ÉLVEZEM-e amit csinálok és VÁGYOM-e, hogy jó legyen.
Ezt akartam, vágytam és élveztem. Határtalanul.
Pedig nem indult jól a reggel, alig tudtam Borókát felébreszteni, mindenképp akart jönni drukkolni, útközben valami történt a kocsival, amitől nem ment olyan jól, de csak mosolyogtam, és röhögcséltem, izgatott voltam, vártam nagyon, hogy olyat csináljak, amit még eddig soha. Neoprénben ússzak !
A rajtcsomagban volt úszósapka, aminek nagyon örültem. Eddig csak egyszer úsztam szilikon sapiban, azelőtt csak textilest használtam. Nem bírtam, hogy szorítja a fejem, de mikor rájöttem, hogy
a) száraz marad a hajam,
b) a sapka lesz a legkisebb problémám,
akkor már nem idegenkedtem annyira tőle. Szépen felvettem.
Judittól kaptam kölcsön egy neoprént úgy, hogy azelőtt az életben nem láttuk egymást, csak úgy első szóra felajánlotta, érted, kvázi egy vadidegennek. Teljesen meg voltam hatódva, és nagyon büszkén viseltem :)
A rajt előtt százszor elmentem pisilni, biztos nem csak én vagyok ilyen izgulékony :)
Magamra igazgattam a neoprént, feltettem a hozzá színben passzoló sapkát és szemüveget.
Persze megint itthon maradt az úszószemüvegem, sőt, lövésem sincs, hol van, úgyhogy Borókáét hoztam el, és nagyon szuperül bevált. Benyálaztam belül (nem ujjal, hanem nyelvvel!), hogy ne párásodjon be, és nem is párásodott, tökre kibírta azt a kilométert.
18 fokos volt a Balaton, pontosabban tizennyolcEGÉSZKETTŐTIZED fokos, ezt többször kihangsúlyozták, nyilván poénból, én iszonyatosan fáztam, ahol kilógtam a fókabőr alól.
A legfurább az volt, nemcsak az úszáson, hanem mindenhol, hogy folyamatosan jelen voltak a versenyzők, nem úgy, ahogy megszoktam eddig, hogy elhúz mindenki a francba, én meg nyugodtan úszkálok a nagy széles holtágban. Akkora tömeg volt, hogy 21 percen belül megvoltam az úszással, de mire lecsippeltek, eltelt két perc, mert sorba kellett állni a lépcsőnél, hogy kijöjjek a vízből.
A neoprén miatt nagyon könnyűnek éreztem magam, főleg mellben úsztam a tömeg miatt, de azért gyorsban is, az tök jól esett, és a Balaton nagyon tiszta , igazán jó élmény volt úszni benne. Mellben egy csomó gyorsúszót lehagytam, de legalább éreztem a vádlimat, mikor kijöttem a depóba, úgyhogy azzal indítottam a bicajt, hogy lenyújtottam.
A neoprén alá egy sportmelltartót, egy sport úszóbugyit és egy kompressziós szárat vettem (van ez a kisgatyás verzió), és ez így tök rendben volt, bringás felső, futónadrág, zokni, cipő, és már repesztettem is Papkeszi felé.
Boldi barátom egyszer mesélte a férjemnek több ezer méter magasan egy expedíció során, hogy Kenesén egy kurvanagy hegyen elhagyta az óráját. Ez akkor nagyon viccesen hangzott, de mikor elindultam az emelkedőn, egyből megértettem, mire gondol. A bringaút sunyi és hosszú emelkedővel volt megspékelve, de hősiesen felküzdöttem magam. Az egyik legmeredekebb részen egy rendező rám szólt:
" Hajrá KISLÁNY, pörgesd fel!!!" Felpörgettem neki :)
Közben azon gondolkodtam, hogy 96-ban, mikor Korzikán a Cap Corse-on (a nagylábujján) felfele toltam bőgve a biciklit, akkor még nem sejtettem, hogy szabad akaratomból _direkt_ emelkedőn akarok majd tekerni, de az hagyján, a férjem sem sejtette, hogy valaha az életben erre képes leszek.
Visszafelé már tudtam, hogy egy zúzós kis lejtő vár rám. Év elején írtam róla már, hogy tavaly még a mi utcánkban is halálfélelmem volt a bicajon, végig fékezve mertem csak lemenni, pedig nem egy nagy szám. Mivel nagyon szerettem volna télen síelni, eldöntöttem, hogy megtanulom, hogy a kerékpáron nem félünk, és akkor majd a sílécen sem fogok félni. Ez annyira bejött, hogy síelés közben semmi félelem nem volt már bennem. Na most itt volt az a helyzet, mikor nem a mi kis utcánkon, de egy több kilométeres óriási lejtőn repesztettem le szerintem legalább ötven-hatvannal, beledőltem a kormányba, mentem az ironman után, nem maradtam le, még bele is tekertem, de sok értelme nem volt, annyira gyorsan mentünk, és tudtam, hogy ha itt elvágódok, akkor szép életem volt, de itt fogom hagyni a fogam. Annyira féltem, hogy azt nem is tudom elmondani, a szemüveg alatt könnyeztem, az arcom remegett az ellenszélben, a süvítő széltől a fülem is megfájdult. Fogalmam sincs, meddig tartott, de ezt a néhány percet soha életemben nem felejtem el. Vége lett a révülésnek, vissza a valóságba, depó, futás.
Na hát a futás idén egész évben annyira rosszul ment, hogy nem számítottam semmi jóra.. Nem is ment jól, már ki voltam purcanva, minden frissítőpontban frissítettem, és csak vártam, hogy vége legyen végre.
Ettől függetlenül a verseny minden percét élveztem, nagyon jól összerakott nagyon barátságos esemény, szeretnék jövőre is jönni, szeretném ezt megcsinálni újra és újra.
Eldöntöttem, hogy jövőre mindenhol elindulok, tavasztól őszig, tetszik ez nekem, retekszarul futok és nem vagyok egy nagy bringás vagy úszó sem, de izgalmas, változatos, feltölt, lemerít, szeretem, na.
Triatlonozzatok ! :)
