Amikor gyerek voltam, minden történés nagy izgalommal töltött el. Ha utaztunk a nagymamámhoz, nyaralni mentünk, jött a barátnőm játszani, kezdődött az iskola, végződött az iskola, minden-minden rém izgalmas volt. A múltkor mondta a párom, hogy milyen jó a gyerekeknek: ők még átélik ezt a borzongást, ő már nem annyira, bár nagyobb utak előtt azért látom rajta, hogy ő is izgalomban van. Sokat utazott régebben, Lowbudget király, semmiből minél messzebbre. Most is utazhatna, de most már velem jobban szeret, mint egyedül. :-)
Aztán belegondoltam, hogy én még mindig átélem. Nem múlt el. Érzem a gyomromban azt a furcsa bizsergést, amit csak akkor szoktam, ha valamilyen kellemes dolog előtt állok. Tudni kell rólam, hogy sok mindent túlreagálok (sajnos a nagylányom ezt halmozottan örökölte), és ráparázok tárgyalásokra, beszélgetésre, találkozókra, vizsgákra, néha ájulás-közeli állapotba tudom magam kínozni, de az más, azt nem várom, hanem szeretnék túl lenni rajta, az olyan rossz gyomorgörcs, fejfájás, szédülés... jaj borzasztó.
A jó gombóc a gyomromban, na az egész más érzés. Azt szeretem. Folyton pisilni kell a nagy izgalomtól, ilyenkor gyorsan elfoglalom magam valami fizikai munkával, az segít. Mosogatok, szendvicset vagy ruhát csomagolok, kutyát etetek...
Ha családostól megyünk valahová, akkor az a csúcspont, amikor beülünk a kocsiba, végiggondolok mindent, hogy mit felejtek otthon, gyerekek bekötve, autópálya-matrica megvéve, ház bezárva.. és aztán betesszük az utazós lemezt. Akkor elönt a nyugalom fenséges érzése.
Lehetőségem nyílt kemencében kenyeret sütni az új kenyér ünnepére. Megadtam a módját: egy hétig dédelgettem a kovászt hozzá, hogy csak az legyen benne, a végeredmény három nagy darab kenyér és 6 erdélyi túrós lepény lett. Utóbbit Székelyföldön sütik ünnepi alkalmakkor. először Bori néni lepényéből ettem életemben, aki Nagykenden sütötte kemencében, úgy szerettem... jaj erről jut eszembe, hogy hát biztos ő is szeretett, mert kaptam tőle egy csodás kabátkát, amit még a nagynénje varrt _kézzel_, csodálatos darab, viselet. Egyszer felvettem egy állásinterjúra, szépen felöltöztem, mentem a kabátkámban. Valami marha flancos helyen akartam dolgozni, azóta sem értem, hogy is gondolhattam komolyan... a lényeg, hogy levettem a kabátot, és egy nő elkérte, akassza fel a fogasra. Megfogta két ujjal, mintha valami büdös rongy lenne, és úgy vitte a ruhatárba. Kénytelen voltam rászólni, hogy "Több tiszteletet a száz éves kabátomnak, ha lenne szíves". Na ki tippel arra, hogy felvettek? :-)
Az egész kemencés projekt nagyon tanulságos volt, legközelebb másképp kell csinálni néhány dolgot, de alapvetően jól végeztük a dolgunkat, köszönet Krisztának és Bandinak, meg a Nagyinak is.
Akárhogy bonyolítom az életem, mindig oda lyukadok ki, hogy egyszerűsíteni kell.
A férjem is azt tanulta programozás órán, hogy egyszerűsíteni kell. Ő pasi, neki könnyebben megy, én gyerekkoromból hoztam némi aggodalmaskodást és "elindulok egy órával hamarabb, biztos ami biztos"- neveltetést, de úgy érzem, nemsokára túl vagyok rajtam.
Az ahogy esik úgy puffan életmód igazán a gyerekek születése után vált izgalmassá, és most, így 13 év gyerekkel együttélés után mondhatom, hogy ez a jobb út. Az elején szétaggódtam magam, nem lehet igaz, hogy mindig minden az utolsó pillanatban változik meg, előre becsomagoltam utazás előtti napon... Hiába terveztem, rendeztem el mindent, úgysem történt terv szerint semmi, és ez nagyon frusztrált. Aztán e mellett a drága ember mellett megtanultam ellazulni, most már nem csomagolok be előre, nem tervezek, nem szervezek biztosra semmit, és nem tölt el mérhetetlen aggodalommal, ha valami másképp alakul.
Megtanultam, hogy a változás jó, és mindig mindennek a jó oldalát kell nézni. A mondataink úgy kezdődnek hogy : "még jó hogy... ". Még jó, hogy ellopták a kocsinkat, nem kell fizetni tovább a részleteket. Még jó, hogy csak a keze tört el, és nem a lába, így legalább tud járni. Még jó, hogy túléltem az infarktust..:-)
A gyerekek is jól kezelik a dolgot, igyekszem semmit nem beígérni nekik, ha mégis, akkor természetesen ahhoz tartom magam. De örülök, hogy ők így nőnek fel, szerintem nagyon jó hasznát fogják venni az életben ennek a felfogásnak, őszinteség (az igen az igen, a nem pedig nem :-) és lazaság, ezek fontos dolgok. Nem bonyolítani, csak csinálni és röhögni. A dolgok nem történnek véletlenül, mindennek megvan a maga oka és haszna. Mindenből tanulunk, igyekezzünk a saját jobbá tételünkre fordítani.
„Anno 1533 Luther doktor így szólt: - Minden éjjel, ha fölriadok, ott az ördög, és vitázni akar velem. Rájöttem, ha nem segítenek az érvek, quod christianus est sine lege & supra legem, legjobb az ördögöt mindjárt egy finggal elzavarni.”
Szerencsés vagyok a munkahelyemmel. Alapvetően otthonról dolgozom, néha bejárok papírokkal és papírokért, illetve helyettesítek a nyári szabadságok idején.
Most is járok az irodába, és gondoltam, egyik nap főzök magamnak egy lecsót. A Csepel Művek gyárterületén vagyok, legközelebb a Haspók étkezde van, ami egy elég vicces hely, de a kaja nem jó, maximum szociológiai tanulmánynak ajánlanám, állandó étkezésre semmiképp sem. A közérthez is kocsi kell, így marad az ebédrendelés, az ebédhozás, a koplalás vagy a főzés. Ezek fényében magamhoz vettem a zöldségeket meg a hűtőből egy kis mángold pestót, kicsi olívaolajat egy üvegcsébe, és egy-egy csomagocska repülőgépről szerzett sót, borsot.
tejfölös-tojásos
Kiderült, hogy korántsem voltam elég felkészült, hiszen nem egy catering nagykerben dolgozom (sajnos :)), hanem egy csavarnagykerben, ami alapvetően egy jó dolog, viszont lábast vagy serpenyőt nem találni benne, maximum egy 100-as (mm) rozsdamentes zárt anyában tudnék főzni, viszont azt is csak rendelésre hozunk. Affene, kés sincs, na nem baj, megoldom. Kemény vagyok, meg tudom csinálni!
Addig kerestem, amíg találtam egy lábast, jól elmostam, mert tuti, hogy évek óta senki nem használta. Két szerszámom volt, egy nagykanál és egy kenőkés. Ezzel kell megoldani, nincs mese. Megoldottam. Nem volt benne sem tojás, sem tejföl, pedig úgy az igazi (egyszerre a kettő, az a legjobb) és nagyjából minden nyers volt benne, de nekem nagyon ízlett. A mángold pesto nagyon feldobta, mert abban fokhagyma és sajt is volt.
Főleg azért volt fantasztikus, mert reggel hatkor ittam egy tejeskávét némi keksszel, és ez a produkció csak délben jöhetett létre.
Múlt héten csináltam magamnak elfoglaltságot hétfőtől csütörtökig minden délelőttre. Nem gondolkodtam nagyon előre, így este csak kétszer főztem, a többi napon az volt az ebéd a gyerekeknek, amit maguk készítettek. Hétfőn kapásból csináltak a lányok egy rakott krumplit. Most sem a krumplit, sem a tojást nem főztem meg, mint előző esetben, így magukra voltak utalva. Csodás rakott krumplit ebédeltem! Második napon reggel betettem a sütőzacskóba egy nagy darab fűszeres tarját meg mellé pár szelet fűszerezett sertéscombot, és azt mondtam, hogy másfél óra múlva zárják el, és amikor ebédidő van, akkor az este készített krumplisalátával egyék meg. A tarja csodálatosan pirosra sült, nem égett meg, nem kellett vele foglalkozni, nem kellett locsolgatni, gyakorlatilag semmit sem kellett vele csinálni, csak megsütni benne az ételt! Hogy ez mekkora találmány!!!
Apám elmesélte, hogy egyszer rég, még a nyolcvanas években hozott az NSZK-ból anyámnak sütőzacskót (menő gyerekkorom lehetett, apám dunai hajóskapitány volt, így dőzsöltem a Donald rágóban és a Tobleronéban - csak pont ő hiányzott az élvezethez úgy harminc-egynéhány évig), és már akkor is odavolt, milyen jó dolog ez, de mivel a hagyományos magyar étrendben abban az időben kevés egyben sütött dolog volt, így feledésbe merült. A mi családunkban legalábbis nem voltak ilyen étkek, túlságosan változatos sem volt, igaz, pár év múlva az egész átcsapott vad reformorgiába, amikor algát ettünk meg hasonló ázsiaiaknak való vackokat (megjegyzem, az alga még nem is volt olyan rossz). Az ázsiai konyhát egyébként nagyon szeretem, főleg az igazi kínait és a thait, a japánt viszont nem ismerem eléggé, annyit tudok, hogy a ramen egy csodálatos dolog, biztosan bírnám a többit is.
Vissza a sütőzacskóhoz: már régóta ismerem, de csak néha sütök benne, pedig sokkal többször kéne, főleg, ha az ember nem ér rá pepecselni a konyhában. Jamie Olivernek a műsorából tanultam egy pár alufóliába csomagolt egytálételeket, szerintem azokat simán el lehetne sütőzacskóban is készíteni. Sütöttem már egyben csirkét, nagy darab sertéscombot, tényleg nagy volt, és csodásan omlós lett, a héja piros és ropogós, pont olyan, amilyennek lennie kell. Zöldséggel, körettel együtt simán belefér. Csak ajánlani tudom. Nem kapok pénzt a zacskócégtől :-)
Egyik kedvenc kabaréjelenetem címét adtam a posztnak is, hasonlóan kerültük el egymást eddig a sevillanas és én. A következő mondat például rólunk is szólhatna: "Éppen nem gyakoroltam az egyik teremben, amikor szerényen nyílt az ajtó, és nem lépett be rajta Bartók Béla."
Az oly sokáig tervezgetett krakkói kirándulások is ilyenek voltak, minden évben eldöntöttük, hogy na most elmegyünk, kb. 10 éve el is indultunk, de mikor leértünk nagy csomagokkal a ház elé, szomorúan néztünk körül: előző éjjel ellopták az autónkat. Tehát nem szálltunk be a ház előtt nem álló autóba, így aznap sem mentünk sehová. Utána évekig fel sem merült, végül 5 évvel ezelőtt csak eljutottunk, és nagyon jól éreztük magunkat mind az öten.
Na ide kéne megérkezni a végén
De visszakanyarodom a lényeghez. A lényeg a SEVILLANAS.
Nagyon rég vágytam rá, hogy megtanuljam, azt gondolom, enélkül félkarú rabló a flamenco táncos.
Nem mintha én az lennék, mármint táncos, de azért ezt még nekem is illene tudnom, hogy legalább egy flamenco klubba el tudjak menni anélkül, hogy ücsörögve sóvárognék a tánc után.
Eljött az én időm, kikönyörögtem magamnak egy gyorstalpaló délelőtti kurzust, kiderült, hogy hárman is ráérünk hétköznap délelőtt, hurrá, kiscsoportos foglalkozás!
Anna, a tanárnő nagyon kedves és figyelmes, már régebb óta ismerem, csak még sose tanultam tőle táncolni. Micsoda szerencse, hogy most elcsíptem, igazán jól jártam, azt hiszem. Eszter és Zoli színesítették a társaságot, ezúton köszönöm nekik, hogy jöttek, borzasztó, hogy mennyire zavarba jövök egyedül, és egyáltalán, szeretem, ha más hibájából is tudok tanulni. Szerintem ezért nem jártam sose semmilyen magánórára, és egyébként is viccesebb, ha többen nevetünk és érezzük jól magunkat.
A kínok kínját éltem meg, mint a múltkor, a kezem meg a lábam sehogyse jött összhangba, vagy a kezem csinált jót, vagy a lábam... ááááá, megőrülök. Be kell égetni a lépéseket, hogy aztán lehessen velük játszani, erre vágyom nagyon, olyan csodálatosan szépen csinálom már fejben, alig várom, hogy látszódjon is..
A negyedik napra már egész jól összeszedtem magam, most már aztán nagyon sokat kell flamencozni, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból. Azóta minden nap eltáncolom itthon, el ne felejtsem, a gyerekeim már menekülnek, ha meglátják, már megint bekapcsolok valami zenét, amiben üvölt valaki, én meg kalompálok. A kisfiam még parodizálni is szokta az énekest, és meggyőződése, hogy ilyen nyelv nincs is, nem érti, mért énekelnek halandzsául komoly emberek...
Hálám jeléül sütöttem egy kicsi szilvás sütit, amit a kurzus végén megettek a többiek, én pedig elégedetten néztem őket.. úgy szeretem nézni, ahogy a főztömet eszik, de tényleg.
Kicsit a sevillanasról (Spanyolország, Andalúzia)
Anya a saller után
Ez egy fix koreográfiás tánc, négy részből áll, egy rész három részből áll, minden rész 6 mozdulatból áll és így tovább... :-)
3/4 vagy 6/8 a ritmusa, ezt sose tudom, az is lehet, hogy egyiké ilyen, másiké meg olyan.
Egy igazi ünnepi tánc, ezt tényleg mindenki tudja, ott van pl. a Feria de Abril (http://en.wikipedia.org/wiki/Seville_Fair), ahol egész Sevilla egy hétig táncol, biztosan fantasztikus lehet: a pasik összehúzott szemöldökkel járnak, szigorúan toporzékolnak a nőknek, akik bájosan pillongatva libbentgetik a szoknyájukat, tekergetik a csuklójukat.... eközben a távolból megjelenik az anya, aki még a fiúnál is szigorúbban néz, és szegi fel a tenyerét, mintha épp egy sallert akarna lekeverni valamelyik fiatalnak. Á gyönyörű kép, nem? :-)
Befejezésül mutatok három videót, tessék szépen megnézni, aki még nem ismeri.
Sevillanas boleras
Buli - Isaac Albéniz zenéjére álmodta Saura
Ebben szerepel Matilde Coral néni, akit nagyon-nagyon szeretek, a piros ruhás, fogalmam sincs, hogy képes ebben a cipőben nemhogy járni, de táncolni...
Az eredetit kerestem a neten, de sajnos nem találtam, csak egy papírfecnit, így forrást nem tudok megjelölni. Az arányokon változtattam.
Hozzávalók:
40 dkg szilva (magozni, felezni)
2-3 evőkanál sűrű cukor nélküli szilvalekvár a résekbe
2x15 dkg cukor
2 tojás
1,5 dl tej
4+6 dkg vaj
22 dkg liszt
1 cs sütőpor
1 cs vaníliás cukor
28 cm-s tortaforma
A sütőt előmelegítjük 180 fokra.
A 4 dkg vajat kis lábaskában (kegyelmeséktől) megolvasztjuk, beletesszük az első adag cukrot, és kevergetve tovább melegítjük, amíg a cukor olvadni nem kezd, de még ne legyen karamell...
A sütőformát kivajazzuk, és beleszórjuk ezt a vajas-cukros dolgot, szép egyenletesen elterítjük, majd ráborogatjuk a fél szilvákat. Nem lesz elég a szilva a teljes alj beborításához, ezért a réseket szilvalekvárral töltjük ki.
A tésztához kikeverjük a 6 dkg vajat a másik adag cukorral, hozzákeverjük a tojásokat, aztán felváltva beleadagoljuk a tejet és a sütőporral összekevert lisztet. Nem érdemes robotgépezni, egy perc az egész, nem egy komoly kargyakorlat, ettől senkinek nem fog a bicepsze dudorodni, aki erre vágyik, jöjjön nordic walkingozni velem.
Ha kész a massza, ráeresztjük a szilvákra, és szépen elegyengetjük.
Mehet a sütőbe, kb. 55 perc.
Ha kész, még pihentetjük egy jó negyed órát a formában, aztán kiborítjuk, és még úgy is pihentetjük, hogy a szilvalés-cukros-karamellás cucc kicsit beszívódjon a tésztába, mert úgy a finom.
Ez az első verzió, csak szilva és kisebb formában, tehát magasabb lett maga a süti,
jó emez is, és picit mások az arányok.
Megkaptam édesanyától az idei adag kukoricát, 31 liternyi, nem számoltam, de három nagy fazék tele volt vele... Így se fért el, 11 csövet félretettem, de jó lesz, majd megsütöm, mint Isztambulban, ahogy gyerekkoromban láttam.
15 voltam, mikor ott jártam, nem sok emlékem van, se csörgő jampecok - nyilván rossz helyre mentem -, százezernyi lófarok meg még annyira se libbent, majd biztos .. muhaha, viszont van egy flashem a sült kukoricáról, de ez még azelőtt történt, hogy a szülők majdnem elváltak ott a nyaralás közepén, onnan nagyjából csak egy ordibáló taxis maradt meg, akinek letörtük a tükrét a tükrünkkel.
A lényeg, hogy olyan jó ötletnek tűnt, a család szalonnát süt, én meg kukoricát a tűznél, nagyon romantikus, ugye? Fel is húztam a nyársra a kukoricámat, de a második percben egy óriási pukkanás hallatszott, a pernye és a parázs repült szanaszéjjel, 6 gyerek sikoltozott, mi meg káromkodtunk, valami nagyot pattant a tűzben, akkorát, hogy elment a kedvem a sütéstől.
Így maradtak a főtt kukoricák, ezzel fogok jóllakni egész héten...
Az úgy volt, hogy kellett valami nagyon nyári, nagyon könnyű, nagyon gyors leves.
De tegnap jöttünk meg a nyaralásból, gyakorlatilag üres a hűtő, azért rozé van benne, de egyébként csak az este érkezett 6 liter házi tej, néhány fonnyadt paprika, egy darab paradicsom...
Arra gondoltam, azért mégis jó lenne egy gazpacho ebédre, a pincében van egy cukkini, uborka helyett megteszi, és van még tavalyi eltett lecsó, anyukámtól kaptam, kicsit csípős, de az nem baj. Jééé, két üveg is van, az egyik nem csípős, akkor legyen az. Felbontottam, de kiderült, hogy az egy paszuly- és vinetamentes - úgynevezett sima - zakuszka... na nem baj, ha már felbontottam, rakok bele egy-két kanállal. A csípős lecsóból is került bele kettő. Hát így történt, a végeredmény egészen finom lett, pirítóssal ettük.
Hozzávalók:
1 konzerv paradicsom (levestől)
1 paradicsom
2-3 ek zakuszka
2-3 ek eltett lecsó
3 gerezd fokhagyma
1 kisebb cukkini vagy egy nagyobból kisarasznyi darab
1 fej hagyma (vagy pincében talált újhagyma)
5 dkg szikkadt kenyér
2 ek vörösborecet
(petrezselyem)
3-4 dl víz, ízlés szerint
A hozzávalókat összeturmixoljuk, ha akarunk levesbetétet, akkor az esetlegesen felbukkanó paprikából, uborkából vághatunk apró kockára egy keveset, amit nem turmixolunk össze.
A kapott masszát leszűrjük és hűtőbe tesszük. Kivárjuk, amíg behül, majd pirítóssal, fűszeres olajban kisütött kenyérrel fogyasztjuk.
