Disznóvágás Sobri Jóska módra - képriport Boróka és Bátor szemével

Egy randevú története

Nem vagyok vadász, laikus vagyok, vadász családtagokkal, így tessék olvasni alábbi soraimat. Célom az ismeretterjesztés, és az, hogy lássátok: a vadászat, a vadfeldolgozás nem a gonosz műve, ez egy érdekes és szép dolog. Szeretem az állatokat, és szeretem a húst is. Érdekel, mi van kívül és belül, nem vagyok álszent, szeretek enni, szeretek főzni, valamiből csak kell...

Bevezetőnek annyit, hogy a jó vadász hasznos tevékenységet végez. Mivel egyelőre a farkasok csak az Északi-Középhegységben fordulnak elő újra, medvék meg csak az állatkertben, ezért nagyon elszaporodtak a vadak, amelyek elég sok kárt okoznak, és a vadkárt a vadásztársaság fizeti meg, neki kell gondoskodni a vadállomány kordában tartásáról, illetve az egészséges állomány fenntartásáról, amelyet a testi hibás állatok kilövésével érnek el (pl. három lábú disznó, kacska agancsú bak vagy szarvasbika... leglassabb, legbénább.. stb.). Ezek az irányelvek.

Arról nem is beszélve, hogy mit ennének a gasztrobloggerek és a vendégek, ha ne lenne vadhús a boltokban és a konyhámban...

Mindezek tetejébe a jó vadász szereti a nordic walkingosokat, békében élnek egymással az idők végezetéig :)

Előrebocsátom, hogy nem érdemes a képekre nagyítani (kijavítom, amint tudom), mert nem azt nagyítja, amit kéne, mikor sorba rendezem, mindig elrontja a linkeket, és sajnos nem tudom megcsinálni, de szerintem nem is baj, hogy ebből csak kicsi látszik.

Mesélem a sztorit.

Ketten kimentünk vadászni. Romantikus este, tiszta idő, feltápászkodtunk a lesre, cipő le, hálózsákba be, kesztyű kétszer leesett...

Vittünk teát, pipát, laticelt a fenekünk alá, tiszta komfort.

Kb. egy óra ücsörgés után megérkezett valami a szóróra. Már elég sötét volt, a távcsőben jól látszott a vaddisznó, ahogy csemegézik a kukoricából.

Akkor már nagyon izgalmas volt, elég nagynak tűnt a távcsőben, de hát az azért csalóka, nem hisszük el, hogy nagydarab.

Puska fel, becéloz, nézi a puskatávcsőben.. suttog: "ott van még?" "igen, eszik, meg se mozdul..."

Torkom a szívemben, egyszer csak akkora durranás, hogy lefejelem a távcsövet, de még látom, hogy eldől... aztán mikor újra belenézek, eltűnt... Na, mehetünk a vaksötétben nyomkeresni....

Még ücsörögtünk egy fél órát, szép nyugodtan összepakoltunk, visszabújtunk a nagyon hideg csizmába, és elindultunk kötéllel, lámpával.

A szórótól egy méterre feküdt a bokorban, és hatalmas volt!

Kivonszoltuk az útra, és megkezdtem a fotózást:

Agyara van, tehát kan, méghozzá egy érett kan.

A szakemberek szerint kb. 13-14 cm lesz (a 20 feletti az igazi menőség, egyébként), persze ezen jó, ha egy-két centi látszik, a nagyja belül van.

A zsigerelés következett. Ez azt jelenti, hogy a hasát fel kell vágni, és kipakolni a belsőséget, lehetőleg úgy, hogy ne vágjuk át a hasfalat, mert akkor nagyon büdös. Így csak simán kandisznó szaga van :)

Mintát kellett venni a lépből, mandulából és a vérből. Ehhez van megszabott tasakocska, fecskendő, tégely.

Keressük a lépet:

Mivel a máj és valami főér sérült, az állat tiszta vér volt, így az ember is tiszta vér volt.

Szép tiszta böllérmunka eredménye:

Flamenco vs. legényes

A minap voltam az egyik flamenco tanárom által rendezett előadáson.

Így szólt a leírás: "Mese három nőről. Emberi kapcsolataik sokszínűségéről, a játszmáikról, a magukkal, egymással és másokkal kötött kompromisszumaikról, hogy ki, hogyan próbálja átverekedni magát az életen. Küzdelmeikről, örömeikről és bánataikról. A végén ráébredve, hogy úgy élhetünk méltó életet, ha mindannyian a saját szerepünknek megfelelően játszunk, a férfi újra Férfi lesz, s a nő újra Nő. A kapcsolatokból tovatűnt szent energiákat csakis egymással együttműködve leszünk képesek újra megtalálni. Újrakezdés tiszta lappal: Fabula rasa."

Engem nagyon érdekelt, gyerekkoromban táncosnőnek készültem, először balerínának, aztán néptáncosnak, aztán flamenquitának... (és még sorolhatnám), de kettő mindig közel állt hozzám: a magyar néptánc a szívem csücske, a flamenco pedig az egyik domborulatja...

Mindig nehéz dolog ez, más nemzetek kultúráját, táncát, művészetét elsajátítani úgy, hogy hiteles legyen. Nem is szokott sikerülni. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad próbálkozni. Kell próbálkozni, nagyon jó megismerkedni pl. a kungfuval, hastánccal, flamencoval, de ugyanúgy és hitelesen csak akkor lehet előadni és művelni, ha az ember oda született, vagy ott él (nem egy kicsit, hanem mondjuk 30 évig), vagy pedig soha nem jön el, akármit is csinál az ember.

Erre jó példa a kungfu. Általában nyaktól lefelé látva a harcművészt megmondom, melyik kínai és melyik nem. Ezt nehéz elmagyarázni, annyira mások a mozdulatai, pedig ugyanazt csinálja.

A flamencoval is ugyanez van. A pénteken látott lányok nagyon szépen táncoltak. Tényleg. Amennyit hallottam a béna hangosítás miatt (ezt egyelőre nem tudom feldolgozni, hogy majd' megsüketültem a nézőtéren, mert nem volt kontroll a színpadon, a kopogásokat szinte alig hallottam), az pontos és jó volt, a látvány is jó volt. Az egy mellékes dolog, hogy kicsit hosszúak voltak nekem a sötétek és a szünetek, ez a gördülékenység rovására ment, de nem volt zavaró.

Ami feltűnt, az az, hogy a táncos fiúk vérprofik voltak, és mivel ők legényest táncoltak, magyar táncot, simán letáncolták a lányokat.

Két rész fogott meg nagyon, az egyik, mikor Lajkó Félix zenéjére ropták a fiúk (nem biztos, hogy ez volt, de ez is milyen jó már!), hárman voltak, csodásan legényeztek.

A másik, amikor bottal, lábbal és tapssal adták a ritmust, arra táncoltak a lányok. Az volt a legjobb rész. Tényleg. Minden nagyon pontos volt, nagyon szép volt a mozgás is, igazán nagyon tetszett. Ebben a részben a lányok is szuperül nyomták, látszott, hogy élvezik, csodás volt.

Na, amit ki akarok hozni az egészből, az az, hogy az ember hiába hastáncol meg flamencozik meg kungfuzik akárhány évig, soha, de sose fogja úgy, azzal a tűzzel, azzal a plusszal tudni művelni, ahogyan ezt az eredeti népek eredeti közegben előadják.

Lehet rólam mondani, hogy kocatáncos vagyok, tudom, hogy nagyon jó táncos lennék, ha akarnám, a néptánc olyan nekem, mint a levegővétel, természetes és imádok nagyokat szippantani belőle :) Szokták is kérdezni régebben, hogy hol táncolok, hát seholse, csak úgy táncolgatok a lépcsőkorlátba kapaszkodva, körbeugrálom a konyhapultot, libegek a gyerekekkel. Az énekkel is megint így érzem, egy darabig eltemettem magamban, csak úgy dudorásztam, de most újra kiengedem a hangom, és hát csak úgy né, kezdek tetszeni magamnak.

A flamenco egy nagy szerelem, ami nem fog elmúlni, majd 70 évesen lesz a Las Matronas együttes, amit alapítok, addig meg eltoporzékolok itthon (kedvenc metronómom a dagasztógép, tök jó hármakat zurrog), nem akarom én megmutatni senkinek, csak úgy magamban tekergetem a csuklómat és marhára átélem, ettől tökéletesen boldog vagyok. Úgyis ez a lényeg az egészben, hogy az embert kielégítse és boldoggá tegye. Igaz?

Adok én a margarinnak! Képes beszámoló

Vajat "köpülök"!

Egy befőttes üvegben (borkán) van kb. 3 dl tejszín. Házi, nyers.

Lezártam. Felvittem az irodába, reggeli hírolvasás közben remekül lehet kiegészítő tevékenységet folytatni, például vajat köpülni. Bal kezemben a forrasztópáka (találós kérdés :)), jobb kezemben a borkán, s elkezdtem dudorászni, hogy "Tall and tan and young and lovely" , közben követtem a ritmust a tejszínnel, mintha rumbatök lenne.

Szólni nem szólt, de 12 perc hírolvasás után ez lett belőle:

A végeredmény számokban:

3 dl tejszínből lett 2,5 dl író és 4,5 dkg vaj.

Hurrá, végre van íróm, tudok csinálni írós kenyeret!!!

Croque monsieur vagy Spaghetti alla carbonara

Tegnap csináltam panna cottát 10 személyre. Amikor ettük, azon tűnődtem, hogy az olaszok mennyivel egyszerűbbek, mint a franciák. Aztán megnéztük A király táncol című francia filmet, ami egyébként egy hanyagolható alkotás, többet vártam tőle, mert a képi világa szép. Ez mindenesetre erősítette bennem az érzést, hogy a mentalitás, a habitus mind kiütköznek a gasztronómiában is.

Mindkét vidéken fantasztikus borok vannak és szeretik a tejtermékeket. Nade

Hogy képzeljük el a francia konyhát? Olyan pipiskedő, igaz? Csodálatosan megkomponált kicsi adagok, mindenből egy pici, csipegetünk, mint Virág elvtárs, órákig foglalkoznak azzal, hogy tejszínből virágokat hímezzenek a spárgakrémleves tetejére, zsülienre vágott répácskákból Eiffel-tornyot építsenek a desszertes tányér szélére (a kedvencem azért mégis a ribizlimagozás).

Állatira meg tudnak bonyolítani egy pirítóst is, de be kell vallani, hogy a croque monsieur-t Meryl Streep miatt szeretem, és hiába tartom felesleges flancolásnak a legtöbb francia praktikát, el kell ismerni, hogy csodásan főznek.

Lássuk az olasz konyhát: 100 kg-s mamma hozza a nagy tál spagettit, semmi bonyolult, reggel leszedte a kertben a bazsalikomot, frissen a zöldségeket, nem bonyolította el, egy kis olívaolaj, gomba, fűszer, a tésztát 10 liter sós vízben főzi... Előtte minestrone, mindentbele leves. Ez a panna cotta is olyan, egy nagyon egyszerű desszert, mégis finom. A nagy család körben ül a teraszon, mindenki hangoskodik, libbennek a fehér ruhák és a fekete fürtök... Ez pedig az az álom, amire vágyik az ember.

Fogyókúra

Ez egy rövid poszt lesz.

Évekig tartó kínlódás után kezdek szép lassan rájönni dolgokra. Már leszámoltam önmagammal, alakulnak a dolgok, egyedül a kilók maradnak.

A férjem csak ennyit mondott: " Nem mindegy, mekkora a segged, ha legyalogolsz 40 km-t?"

Azt hiszem, kezdek hinni neki ... igen, és majd ha lefutom, akkor meg aztán már tényleg mindegy lesz..

Hajrá sorstársak!

(a képen Serena Williams látható :)))

Járt utat a járatlanért MINDIG elhagyj!

Ha menni kell, hát menni kell!

Szinte az összes kiránduláson letérünk a főútról, eddig még egyszer sem bántuk meg. Minden utazásunk valami mellékútra terelődik, amerre még sohasem jártunk, a gyerekek ebbe születtek bele, soha nem az történik, amit előre eltervezünk, de a végén mindig valami érdekes sül ki belőle.

Legutóbb a nordikos lányokkal találtunk rá egy farmra, ahol bivalyok és lovak legelésztek, szépen elidőztünk velük.

Minden nagy döntés úgy kezdődik, hogy végiggondoljuk a lehetőségeket.

Lehet választani a biztosabbat, az ésszerűt, ami ugyan kisebb sikerrel kecsegtet, de legalább tuti.

És lehet azt mondani, hogy Mindenkinek kurv'annya (palyabea terápia 2. rész), lássuk mi lesz belőle, megyek amerre a szívem húz.

Az a tapasztalatom, hogy akik az utóbbi utat választják, zaklatottabb életet élnek, de valahogy jobban sikerülnek a dolgaik, szépen haladnak előre.

Akik szeretnek biztosra menni, azok nyugodtabbak, viszont inkább pesszimisták, nem bíznak a jövőben, és magukban sem. Nem hiszik el, hogy bármit meg tudnak valósítani, csak elhatározás és bátorság kell hozzá. Leélnek egy életet kalandok, izgalmak és akár őszinte érzelmek nélkül. Lehet, hogy elfojtanak magukban egy csomó mindent, soha be nem teljesülő vágyaikról senki nem szerez tudomást. Erről eszembe jutott a Calendar girls című film, az angol kisváros az unalmas nőegylettel, ahol semmi izgalmas nem történik, egyszer csak kitalálja az egyik renitens nő, hogy csináljanak egy meztelenkedős naptárat, és ennek hatására szép lassan kibuggyannak az évtizedek óta titkolt vágyak... :)

Amikor az első gyerekünk megszületett, a férjem Knorr üveges bableveseket kóstoltatott nagyáruházakban, ez volt a munkája. Éppenhogy megvoltunk, a túró rudit is meggondoltuk, hogy megvegyük-e. A barátaink nagyon felelőtlennek és meggondolatlannak tartottak bennünket, de mi roppant boldogok voltunk. Ha kiszámoltuk volna, mennyibe kerül egy gyerek születéstől érettségiig, nemhogy három, de egy gyereket sem vállaltunk volna.

Engem tervező és megfontolt szülők neveltek, a hajamat téptem, amikor a férjemmel megismerkedtem, hogy ha utazni készültünk, előző este még nem volt becsomagolva, utazás előtt két órával sem volt még becsomagolva, majd lesz valahogy, ne aggódj, elérjük a vonatot... és ha nem érjük el akkor mivan... ááááá

Ma már eljutottam odáig, hogy három gyerekkel sem csomagolok be előre, nagyobb utazásnál előző éjszaka, kisebbnél csak aznap reggel állok neki, még éjjel sütök zsömléket a szendvicsekhez is, mert jaaa, elfelejtettem, na nem baj, ráérünk még ...

Na azért nem vagyok _ennyire_ laza, még mindig sokkal több dolgon görcsölök, mint amennyin kéne, viszont határozottan lazulok az évek múlásával, és már látom az alagút végét....

Csízkék

tészta:

200 g albert keksz darálva

7 dkg vaj

3 ek sárgabarack lekvár

250 g túró (vagy krémes túró)

500 g mascarpone

4 tojás szétválasztva

3 ek lime lekvár (narancsdzsem)

kandírozott narancshéj

1 vanília kikapart belseje

75 g fruktóz

A darált kekszet összekeverjük az olvasztott vajjal és a lekvárral, a masszát a 28 centis tortaforma aljára simítjuk, és 190°C-os sütőben 15 percig sütjük.

Aztán a krémhez összekeverjük a hozzávalókat (először túró + mascarpone, aztán bele a többi) a tojásfehérje kivételével, majd a felvert fehérjét is bele.

A tortaformába töltjük az egészet, rá a tésztára, és a tetejére málnaszirup pettyeket tettem, majd fogpiszkálóval elhúzgálom, hogy lilahagyma formája legyen :)

Még bele is lehet dobálni málnadarabokat, baja nem lesz tőle :)

Az egészet visszateszem 170°C-ba 35-40 percre.

Ha kihűlt, beteszem a hűtőbe egy pár órára.

Felvételi

Már megint itt van a szerelem... már megint izzad a tenyerem.... már megint csak őrája gondolok... már megint akarok egy jó nagyot... felvételizni!

Affene egye meg, itt van ez a szomorú pár ember a pár millióból, akinek felnőtt kora közepén van ideje azzal foglalkozni, hogy továbbtanuljon.

Persze, megpróbáltam én 18 éves koromban is, akkor még egyrészt: azt se tudtam, mi akarok lenni, másrészt: nem tudtam komolyan venni azt a fogalmamsincsmit.

Persze, tudtam én, hogy néprajzos akarok lenni, de be kell vallanom töredelmesen, hogy a tárgyi kultúra iránt nem éreztem akkora vonzalmat, hogy a vázák mintázatának különbségeiről értekezzek az egyetemen, persze a folklór nagyon-nagyon, és azóta is, de azért annyira semmise.

Ez a bajom, ezért nem vagyok sztárgasztroblogger se meg táncosnő se, meg énekesnő se, meg semmise vagyok, csak egy anyuka, aki néha még a leckét se képes rendesen ellenőrizni...

Most már kezd körvanalazódni előttem az életem hátralévő része (következő posztom: a Járt utat a járatlanért mindig... na az pont ennek a cáfolata lesz), úgy szeretnék már valami iskolába járni. De olyanba, ami igazán érdekel.

Akkoriban hamarosan keresővé kellett válnom ahhoz, hogy az otthoni helyzeten segítsek, ahhoz meg igazán lusta voltam, hogy munka mellett tanuljak, egyszerre bőven elég egy dolog, akkor azt gondoltam.

Most, így három gyerek után már egy csomó mindennel foglalkozom, és úgy érzem, lenne időm egy érdekesbe belevágni. Minden évben eljátszom, végignézem, jelentkezem, aztán mikor már éppen be kéne fizetni, akkor mindig hagyom a fenébe, hogy jaj hát minek, ha valami érdekel, akkor majd elolvasom a könyveket hozzá meg az internetet és kész is van, már tudom is.

Amihez meg nincs affinitásom, azt meg ugye kár erőltetni.

Most is itt tartok, na, most már kéne valahová járni. És hogy milyen hülye vagyok, a tanítónői szakot kellett volna kijárni, és utána már minden másoddiploma...

Á, mégsem.

De, mégis.

Á, a francba.

Igen, a Testnevelési Egyetemre akarok járni.

Itt tartok :)

A lisztek lisztje - ellenpropaganda

Mióta Vác közelében lakom, nagy lokálpatrióta lettem, valahogy Csepelen sose éreztem magam otthon, mostanában, ha arra járok, nem dobban meg a szívem - semmit nem érzek.

Csak olyanok jutnak eszembe, hogy futunk a megvadult kutya elől, ellopták több autónkat, állok a buszmegállóban a három kisgyerekkel, és a busz nem áll meg....

DE Vácon sokkal jobb minden, még a liszt is.

Még Csepelen kezdtem el kenyeret sütni, mikor már lett három gyerekem, úgy éreztem, na, most már ráérek ilyenekkel foglalkozni. Ennek 8 éve. Akkor még nem érdekeltek annyira a lisztek, csak úgy sütöttem abból, ami volt.

Aztán kezdtem megismerkedni velük, utánaolvastam, nem fogok annyira tudományos lenni soha, mint pl. Limara , nekem ez nem megy, de ezért érdekel a dolog, sokat kísérletezek, sokat sütök.

Nyilván el vagyok ájulva a tótkomlósi liszttől, mert az kötelező, tényleg jó, de a váci jobb!!! Tényleg.

A Váci Malom egy csodálatos hely, ismernek már, lehet kapni mindenféle lisztet, most már tönköly is van, fehér is, teljes is. Egy dolog fontos: ha az ember kocsival megy, álljon a parkolóba (ki van jelölve!), különben rászólnak :)

A minősége kiváló! Általában itthonra egy 15 kg-s zsákot szoktam venni kenyérlisztből, és a többi fajtából is 5-5 kg-t.

Üzletben nem árulják a termékeket, mert főleg pékségek viszik, de a malomban lehet kapni háziasszony-mennyiséget is, az ára pedig legalább 20%-kal kevesebb, mintha üzletben venném, ráadásul a minősége sokkal jobb.

Igyekszem a helyi termékeket előnyben részesíteni, igaz, hogy piacozni ritkán megyek, az a helyzet, hogy nem szeretem a tömeget, főleg az alkudozót, pedig nagyon szívesen vásárolnék a helyi gazdáktól, és akiket eddig megismertem, mind nagyon jó volt, kivéve, hogy tavaly átvágtak egy pár tő paradicsompalántával, még jó hogy paradicsom termett rajta, de nem az a fajta volt, mint amit ígértek, hát ez van, de legalább finom volt.

A váci liszt nincs annyira hájpolva, mint pl. a tótkomlósi, ezért hát reklámozom annak az öt embernek, aki a blogomat olvassa, hogy jöjjenek, vendégeim egy kávéra a malom után :)

Munkavédelem

Olyan vagyok, mint Pierre Richard, csak se nem magas, se nem szőke, de az ügyetlenség stimmel.

Hihetetlen, hogy mindig történik velem valami baleset. Mondom én az uramnak, hogy koordinációs problémáim vannak, valami nincs a helyén az agyamban, de nem hiszi el, azt gondolja, hogy nem figyelek oda.

Olyanok történnek, hogy például nyitom ki az ajtót, de ott marad az egyik lábam, amiben megakad az ajtó, én mégis kiindulok. Beverem a fejem.

Rendszeresen összeégetem magam a konyhában. Most is vannak rajtam égésnyomok, pedig már kaptam egy egész alkart beborító teflonbevonatú kesztyűt, amivel könyékig simán benyúlhatok a sütőbe, semmi bajom nem lesz.

Mielőtt éles késeim lettek volna, még több baleset ért, mert az életlen késekkel sifiteltem meg karistoltam meg szurkáltam mindent, és ebből elég sok baj történt.

Mióta éles késeim vannak, azóta egy komoly balesetem volt kés miatt, ez nyomtalanul begyógyult. De úgy látszik, a bal mutatóujjamat nem szeretem, mert egy sokkal komolyabb sérülést okoztam magamnak rajta, ami miatt az ujjbegyem egy részét nem érzem.

Akkor is tragédia történik, amikor nem vagyok béna. Nyáron beleléptem gumipapucsban egy ácskapocsba. Már csak röhögtem, áááá, nemrég kaptam tetanuszt, amikor ledaráltam az ujjam, nem megyek a sebészetre, majd beforr. Elmúlt.

Az anyám pont ilyen. A kislányom pont ilyen. Borzalmas látnom, hogy ugyanezeket a hibákat követi el, nagyon szeretném, ha kinőné, megtanulna bánni a testével, látná az akadályokat, nem menne neki a falnak, és nem vágná le az ujját. Próbálom tanítani folyton-folyvást, és közben reménykedem.

Ami a történetben furcsa, hogy egy időben nagyon sokat gyöngyöztem, finommechanikámmal nem voltak problémák, a késtanfolyamon (!) én vágtam a legszebb zsülien-répákat, a legvékonyabb káposztacsíkokat.

Kicsi korom óta táncolok, marhajól megy az egyensúlyozás, tudom, hogy a középpontom, szépen és pontosan csinálom a mozdulatokat.

Ezek szerint mégis a figyelemmel van a gond?