A minap voltam az egyik flamenco tanárom által rendezett előadáson.
Így szólt a leírás: "Mese három nőről. Emberi kapcsolataik sokszínűségéről, a játszmáikról, a magukkal, egymással és másokkal kötött kompromisszumaikról, hogy ki, hogyan próbálja átverekedni magát az életen. Küzdelmeikről, örömeikről és bánataikról. A végén ráébredve, hogy úgy élhetünk méltó életet, ha mindannyian a saját szerepünknek megfelelően játszunk, a férfi újra Férfi lesz, s a nő újra Nő. A kapcsolatokból tovatűnt szent energiákat csakis egymással együttműködve leszünk képesek újra megtalálni. Újrakezdés tiszta lappal: Fabula rasa."
Engem nagyon érdekelt, gyerekkoromban táncosnőnek készültem, először balerínának, aztán néptáncosnak, aztán flamenquitának... (és még sorolhatnám), de kettő mindig közel állt hozzám: a magyar néptánc a szívem csücske, a flamenco pedig az egyik domborulatja...
Mindig nehéz dolog ez, más nemzetek kultúráját, táncát, művészetét elsajátítani úgy, hogy hiteles legyen. Nem is szokott sikerülni. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad próbálkozni. Kell próbálkozni, nagyon jó megismerkedni pl. a kungfuval, hastánccal, flamencoval, de ugyanúgy és hitelesen csak akkor lehet előadni és művelni, ha az ember oda született, vagy ott él (nem egy kicsit, hanem mondjuk 30 évig), vagy pedig soha nem jön el, akármit is csinál az ember.
Erre jó példa a kungfu. Általában nyaktól lefelé látva a harcművészt megmondom, melyik kínai és melyik nem. Ezt nehéz elmagyarázni, annyira mások a mozdulatai, pedig ugyanazt csinálja.
A flamencoval is ugyanez van. A pénteken látott lányok nagyon szépen táncoltak. Tényleg. Amennyit hallottam a béna hangosítás miatt (ezt egyelőre nem tudom feldolgozni, hogy majd' megsüketültem a nézőtéren, mert nem volt kontroll a színpadon, a kopogásokat szinte alig hallottam), az pontos és jó volt, a látvány is jó volt. Az egy mellékes dolog, hogy kicsit hosszúak voltak nekem a sötétek és a szünetek, ez a gördülékenység rovására ment, de nem volt zavaró.
Ami feltűnt, az az, hogy a táncos fiúk vérprofik voltak, és mivel ők legényest táncoltak, magyar táncot, simán letáncolták a lányokat.
Két rész fogott meg nagyon, az egyik, mikor Lajkó Félix zenéjére ropták a fiúk (nem biztos, hogy ez volt, de ez is milyen jó már!), hárman voltak, csodásan legényeztek.
A másik, amikor bottal, lábbal és tapssal adták a ritmust, arra táncoltak a lányok. Az volt a legjobb rész. Tényleg. Minden nagyon pontos volt, nagyon szép volt a mozgás is, igazán nagyon tetszett. Ebben a részben a lányok is szuperül nyomták, látszott, hogy élvezik, csodás volt.
Na, amit ki akarok hozni az egészből, az az, hogy az ember hiába hastáncol meg flamencozik meg kungfuzik akárhány évig, soha, de sose fogja úgy, azzal a tűzzel, azzal a plusszal tudni művelni, ahogyan ezt az eredeti népek eredeti közegben előadják.
Lehet rólam mondani, hogy kocatáncos vagyok, tudom, hogy nagyon jó táncos lennék, ha akarnám, a néptánc olyan nekem, mint a levegővétel, természetes és imádok nagyokat szippantani belőle :) Szokták is kérdezni régebben, hogy hol táncolok, hát seholse, csak úgy táncolgatok a lépcsőkorlátba kapaszkodva, körbeugrálom a konyhapultot, libegek a gyerekekkel. Az énekkel is megint így érzem, egy darabig eltemettem magamban, csak úgy dudorásztam, de most újra kiengedem a hangom, és hát csak úgy né, kezdek tetszeni magamnak.
A flamenco egy nagy szerelem, ami nem fog elmúlni, majd 70 évesen lesz a Las Matronas együttes, amit alapítok, addig meg eltoporzékolok itthon (kedvenc metronómom a dagasztógép, tök jó hármakat zurrog), nem akarom én megmutatni senkinek, csak úgy magamban tekergetem a csuklómat és marhára átélem, ettől tökéletesen boldog vagyok. Úgyis ez a lényeg az egészben, hogy az embert kielégítse és boldoggá tegye. Igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése