Croque monsieur vagy Spaghetti alla carbonara

Tegnap csináltam panna cottát 10 személyre. Amikor ettük, azon tűnődtem, hogy az olaszok mennyivel egyszerűbbek, mint a franciák. Aztán megnéztük A király táncol című francia filmet, ami egyébként egy hanyagolható alkotás, többet vártam tőle, mert a képi világa szép. Ez mindenesetre erősítette bennem az érzést, hogy a mentalitás, a habitus mind kiütköznek a gasztronómiában is.

Mindkét vidéken fantasztikus borok vannak és szeretik a tejtermékeket. Nade

Hogy képzeljük el a francia konyhát? Olyan pipiskedő, igaz? Csodálatosan megkomponált kicsi adagok, mindenből egy pici, csipegetünk, mint Virág elvtárs, órákig foglalkoznak azzal, hogy tejszínből virágokat hímezzenek a spárgakrémleves tetejére, zsülienre vágott répácskákból Eiffel-tornyot építsenek a desszertes tányér szélére (a kedvencem azért mégis a ribizlimagozás).

Állatira meg tudnak bonyolítani egy pirítóst is, de be kell vallani, hogy a croque monsieur-t Meryl Streep miatt szeretem, és hiába tartom felesleges flancolásnak a legtöbb francia praktikát, el kell ismerni, hogy csodásan főznek.

Lássuk az olasz konyhát: 100 kg-s mamma hozza a nagy tál spagettit, semmi bonyolult, reggel leszedte a kertben a bazsalikomot, frissen a zöldségeket, nem bonyolította el, egy kis olívaolaj, gomba, fűszer, a tésztát 10 liter sós vízben főzi... Előtte minestrone, mindentbele leves. Ez a panna cotta is olyan, egy nagyon egyszerű desszert, mégis finom. A nagy család körben ül a teraszon, mindenki hangoskodik, libbennek a fehér ruhák és a fekete fürtök... Ez pedig az az álom, amire vágyik az ember.