Azt hiszem, először fordult elő velem, hogy egy túrára nem túrázó, hanem terepfutó szemmel nézek. Így történt, hogy sokkal több dolog zavart, mint bármikor. Nem volt ez tudatos, egyszerűen elszoktam a túrázástól.
Fél 10 körül érkeztünk Mátrafüredre a fiammal (12), a lányok itthon maradtak, mindkettőnek volt valami egyéb dolga, és őszintén szólva nem volt kedvem azon rugózni, hogy ők hazavágynak meg csak miattam jöttek, és különben is fáj a hasuk, sok a lecke vagy mittudomén. Azt akartam, hogy ha jönnek, akkor örömmel jöjjenek. Ehhez képest örömmel itthon maradtak, még rendet is csináltak meg ebédet is, egyszerűen tudomásul kell vennem, hogy nagyok és életük van.
A férjem elutazott vadhajtásra, ritkán adódik ilyen alkalom, úgyhogy azt választotta.
Bátor szívesen jött velem, szereti a terepet, és szerette, hogy felajánlottam neki a hokámat (terepfutócipő), igaz, hogy még csak most vettem, van benne kb. 25 km összesen, de pont belenőtt, elég boldog volt, hogy nem kell a saját futócipőjében csúszkálni, cserébe egy nagyon menő cipőben csúszkálhat.
Egy jó kilométert gyalogoltunk a rajt helyszínéig a kocsitól, hiába 4000 ember sok helyet foglal. Elképesztő tömeg volt, már ettől kicsit frászt kaptam, de gondoltam, majd az erdőben jobb lesz a helyzet, eloszlik a társaság. Nem oszlott.
Folyamatos indítás, sorban állás a rajtnál, sorban állás a vécében, az ösvényen, az ellenőrzőpontban, a hídon, a célban, a mindenhol.
A 19 km-es távra neveztünk, ez volt a legrövidebb, gondoltam, ha Bátor le akarja futni (márpedig nem sétálgat mellettem), akkor ez elég lesz neki, hegymenetben úgyis gyalogol.
Az első km-eken együtt haladtunk, kocogtunk, egyensúlyoztunk, aztán én mondtam, hogy kicsit gyalogolok, úgyhogy elhúzott, legközelebb 3 óra múlva találkoztunk a célban, ahol már várt.
Jól megfigyeltem az embereket, volt kit.
A hátizsákok mérete igen változatos volt, nyilván a tartalma is. Ami kilátszott, arról tudtam leszűrni dolgokat, volt pléh bögre, gumicsizma, nagykabát (ezt már az elején levehette, és cipelte magával végig).
Ami még feltűnt, a térdig érő lábszárvédő, nekem az most már furcsa, bár simán el tudom képzelni, hogy van értelme. Térdig érő lábszárvédőt eddig kizárólag nagy hóban hordtam. A kamásli, a kicsi, annak mindenképp látom értelmét, hogy felülről ne hulljon sár a cipőbe, feltéve, hogy nem leszünk seggig vizesek meg sárosak.
Ilyenekről beszélgettem magamban, jó sok időm volt végiggondolni dolgokat, például a gyerekek sportelőmenetelét, tanulmányi eredményeit, a saját sportelőmenetelemet és egyéb eredményeimet.
Lajosháza volt az első csekkpont, tömeg, tömeg, hó, jég, ettem egy szendvicset és mentem tovább. Féltáv környékén a patakon átkelőnél olyan sor képződött, hogy nem bírtam tovább a várakozást, fogtam magam, átkeltem máshol, persze nem volt elég kiálló kő az átjutáshoz, úgyhogy féllábszárig merültem a vízbe, na ezen a kamásli se segített volna. De megelőztem vagy 15 embert. Utána mintha újult erőre kaptam volna, mentem, mint a süket, előzködtem, dohogtam, hogy leszúrnak a botjukkal, úgy csináltam, érted, mint egy vén öregember, mikor rájöttem, akkor gyorsan lenyugtattam magam: "te is így kezdted, kirándulnak, nyugi van".
Nyugi volt.
Valahol a 13. km-nél becsatlakoztak a hosszabb távosok is, jöttek a terepfutók tömegével, a szűk ösvényen furakodtak, mentek előre, onnan már csak lejtmenet volt, mennem kellett velük, muszáj volt futnom, untam és fáradt voltam, akartam menni.
Futottam én is, miután beértünk az aszfaltra, onnan végig a célig, önfeledten kocogtam, annyira tetszett, hogy futnak körülöttem, örültem nekik nagyon.
Mielőtt egyáltalán ismerkedni kezdtem a terepfutással, nagyon haragudtam, amikor túrára terepfutók jöttek, folyton csak előztek, árkon-bokron szökelltek, mit keresnek ezek itt, mikor ez nem futóverseny.
Ehhez képest most ugyanezt csináltam, és megértem a túrázókat is, hogy őket ez zavarja (mondjuk én tök rendes vagyok, nem tolakodok vagy ilyesmi :) ), bár mikor egy bottal hadonászva lépeget valaki, az pont annyira zavar, sőt, amikor majdnem a lábamba szúrja, mert épp lecsúszik a kőről, amibe belevágta, azért még morgok is.
A végén persze beértem, 3 óra 46 perc alatt, 610 méter szinttel, örültem, hogy teljesítettem.
Nagyon szomorú volt viszont, hogy egész úton egy pohár teát és egy horalkyt kaptunk frissítésnek, persze, 1000 ft-ért nem is vártam sokat, de mindenhol van legalább egy zsíros kenyér vagy egy hely, ahol rendes kaját lehet venni.
Ez egy téli verseny, nagyon kívántam volna a meleg levest vagy bármi meleg ételt. Sajnálom, hogy nem volt rá lehetőség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése