Futóbolond

Bolond hétvége volt, péntek reggeltől egész vasárnap délutánig.

Kezdődött azzal még régen, hogy jajdeszeretnék hivatalosan, igazoltan is nordic walking edző lenni, de ahhoz előképzettség kell, minimum egy OKJ-s sportoktató papír. Most indul a nordic walking instruktor továbbképzés a Nowában, de oda nem mehetek, most mi lesz.

Az edzőm, Zita erre elkezdett biztatni, meg lecseszni, hogy basszus már elintéztem mindent, mehetsz, te meg itthon ülsz, kösszépen... stb.

JÓ!

Péntek délelőtt fél 10-kor találkoztam Zitával Veresegyházon, telefonált még párat, és közölte, hogy 10-kor kezdődik a kurzus, szedjem a lábam, mert Zuglóba kell menni. A férjem is mondogatta, hogy menjek, menjek, ő nem akarja most egy évig azt hallgattni, hogy jajdekár, neki aztán ne sírjak, menjek és kész.

Akkor elkezdtem a gyerekeimnek üzeneteket hagyni, hogy kulcs van-e nálatok, mert nem leszek itthon, nem tudom, mikor jövök, ebédet csináljatok (volt még egy fagy. pizzánk, de van 80 tojás is, a többit a fantáziátokra bízom), majd jövök.

Hú, bele a mély vízbe, nem ér, bár már megszokhattam volna a férjem mellett, hogy minden másképp alakul, mint ahogy az ember nyugdíjas módon eltervezi és számít rá. Nálunk mindig minden másképp van, a gyerekek is szokják már, bár néha kicsit csalódottak, de végül is mindig örülnek, mert valami sokkal jobb következik, mint amit elképzeltek előre.

Első nap: 10-18 óráig ott voltam. Elmélet, gyakorlat, ebéd, elmélet, gyakorlat.

Mindenki bemutatkozott, a legkülönbözőbb helyekről és céllal érkeztek az emberek, volt sportoló, táncos, tesi tanár, túravezető, rehabilitációs központban dolgozó, gyógytornász.. meg én, aki a kistérségi szülői önbizalmat tuningolja :)

A gyakorlat abból állt, hogy az első órán megpróbáltuk elsajátítani a helyes technikát, járkáltunk a pályán föl-le, közben végig vigyorogtunk a 100 km/h-s szélben, mert azt mondta Anikó, a kurzusvezető, hogy a nordikosokat eleve hülyének nézik, ha mosolygunk is hozzá, akkor meg már tuti, hogy nem vagyunk normálisak, ne romboljuk le az emberek illúzióit. :-)

Az egészet videóra vették, amit aztán jól kielemeztünk. Ügyes voltam !

Délután már erőltetett menet óra volt, az nagyszerűen ment, a technika finomításával kellett mindent beleadva gyalogolni, elől ment a hegymászó, utána én tepertem, aztán jött a többi 14 versenyző. Gondoltam, ne hozzak már szégyent Zitára, nyomtam mint a süket, alig bírtam a hegymászóval lépést tartani, de nem hagytam magam. Este bezuhantam az ágyba.

Másnap további izgalmak, újabb trükkök, megtanultuk az interwall, piramis és egyéb edzésmódszereket, mikor kell erősíteni, gimnasztikázni, és további elméletek következtek.

Elégedetten távoztam a kurzusról, kaptam egy igazolást, hogy amint lesz sportoktató végzettségem, azonnal megkapom a tanúsítványt is. Utána következhet a tréner képzés, de azt majd jövőre tervezem.

Jól ki voltam merülve szombat estére, szellemileg és fizikailag egyaránt, de tudtam, hogy vár még rám egy feladat. Bohóságomban beneveztem a férjemet és magamat a Midicittára, 6,2  km. 

Nem vagyok egy futó alkat, ő sem, mindketten még mindig ott tartunk, hogy próbáljuk megfejteni: mi a jó a futásban. Egyelőre nem jöttünk rá. Ő még kevésbé, én legalább szenvedek...

45 perc alatt futottam le a távot, kétszer vagy háromszor kellett belegyalogolni, de olyan tempóban gyalogolok már, hogy néhány futót így is lehagytam; ő 41:53 alatt (egyszer futópadozott!!), persze, neki könnyű, hosszú a lába, és egyébként is, mindigis jobb kondiban volt nálam, most már azért jól állok, állandó edzésben vagyok.

Eldöntöttük, hogy jövőre sem választunk hosszabb távot, akármilyen edzettek leszünk, ez a leghosszabb, ami még egy kicsit is izgat, arra gyúrunk, hogy ezt minél gyorsabban teljesítsük.

A futásról még eszembe jutott valami később, most ideírom. Egy kedves ismerősöm provokálta ki belőlem, illetve az ő feltett kérdésére szedtem össze tulajdonképpen a gondolataimat:
A gyaloglásnál nincs ez a probléma, hogy nem élvezem. Azt feltétel nélkül imádom csinálni. A futással az a baj, hogy az ember minden mellett elrohan, nincs ideje körülnézni. Ugyanazon a távon futni nap mint nap meg kifejezetten unalmas. A szigetkörösökkel sem tudok azonosulni, de ha már futnom kéne Budapesten, akkor már inkább a sziget, mint a belvárosi utcák.
A gyaloglás az erdőben történik, ahol szarvasok, őzek, vaddisznók, nyomok, vérnyomok, virágok, gombák, Veresen még muflon is!!! szembejön, kivillan, csodálatba ejt.
És a lányoknak is fontos - úgy érzem - az, hogy kibeszéljék magukat, nagyon jó látni őket, ahogy egymásra találnak, és előjönnek az újabb témák: gyerek, férj, jól megyek?, nekem is fáj, te hogy főzöd... stb.
A futásban az egyetlen élvezet számomra, hogy amikor vége, visszanézek és látom a megtett utat. Jó abbahagyni, na, s ztán elégedetten ülök a karosszékbe. Elvileg ugye van egy adrenalinlöket, ami felszabadul mindenkinél máskor és máshol, de ezt eddig csak egyszer éreztem, amikor most a Midicittán futottam, a tömeg sodort, voltak céljaim 6 km-en (babakocsis kismama nehogymár gyorsabb legyen... ), csodás volt a rengeteg ember közt lenni, pedig tömegiszonyom is van, nem tudok nagyáruházban vásárolni például, két perc múlva legszívesebben borítgatnám a polcokat.

És _ezért_ vagyok képes most eljárni futni, hogy újra átélhessem ezt a közösségi élményt, és indulhassak a következőn, a Coca Cola női futógálán.
Szer nélkül betépni!