Az öt nap alatt úgy éreztem magam, mint Duchemin.
Nem kóstolhattam, na jó; illatot éreztem, ennyiből más volt a helyzet. Azt vettem észre, hogy az embernek ilyenkor kinyílnak az egyéb érzékszervei, a szaglás kifinomul, a látvány egészen más. Az ízlelés is megváltozik. Főleg akkor tűnik fel a dolog, amikor már megint ugyanazt a szelet kenyeret eszed, elkezded érezni a kenyér rejtett ízeit. Behunyod a szemed, és elképzeled, mennyire nagyonfinom. Igazából nagyon izgalmas volt, de mint mondtam, alig vártam, hogy vége legyen. Egy darabig nem fogok kenyeret enni, az tuti.
Egyáltalán nem kezdtem el jobban érezni magam (fizikailag), már tényleg mindenem fáj (fejem, állkapcsom, végtagok, izületek, derekam!!!), nem lett jobb és könnyebb a harmadik nap után, mint ahogy mindenki prognosztizálta, az összes böjtben járatos ismerősöm azt mondta, hogy aztán már húdejó lesz nekem, a francokat, borzalmas volt.
Tegnap este (amikor már kész, vége volt, és egy szelet pavlovát is bebűnöztem a megvilágosodás örömére - isteni érzés volt a vanília, csokoládé) már ilyeneken gondolkodtam, hogy mennyire nyomorúságos élet ez, most képzeld el, akit elvittek munkaszolgálatra, kenyéren és vízen, még verték is őket, egész nap dolgoztatták, közben anélkül is micsoda fájdalmai voltak, olyan sírógörcs fogott el később ettől az egésztől... azt éreztem csupán, hogy nagyon-nagyon örüljek annak, ami megadatott, és soha többé meg ne próbáljak ilyen baromságokkal foglalkozni, mint a böjtölés!
Ennél őszintébb már nem tudok lenni. Köszönöm szépen a figyelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése